Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
Messze még a hajnal, 3 óra 20, dudorásztam magamban a kihalt pesti utcán, úton a reptér felé. Hát még az este. Reggel 8-kor már Eindhovenben landoltam. Szunyókáltam egy órácskát a reptéren, majd álmosan bóklásztam a pályaudvaron.
De mi ez a zaj? A hátsó csarnok információs pultja helyén egy színpad nőtt ki a földből. Korrekt hangosítással, fényekkel, kivetítővel. A dobról még mindig csipás szemeimmel leolvastam, a Sugarboy and The Sinners mutatkozhatott be az utasokból és lézengőkból verbuválódott alkalmi közönségnek. Az ifjú kockás ingesek azonnal felráztak alvajárásomból. Ahogy honlapjukon ígérik, Rockin' and Shakin' The Blues. Micsoda party péntek délelőtt 10 órakor! Szerencsém volt, hogy éppen egy kitűnő blues zenekart fogtam ki a holland vasút 4 hétvégén zajló, 4 állomást érintő NS Try Out Festival elnevezésű tehetségkutatóján.
Jól indult a nap, eggyel több zenekart láttam a tervezettnél. Hogy mi volt a tervezet? Néhány nevet ikszeltem be képzeletben a monitoron, mielőtt elindultam a 3 napos blues "ámokfutásra".
Barátaim már tavasszal jelezték, hogy készülnek egy blues bulira, de hogy az Alkmaar Blues Express 27 különböző helyen 50 zenekarral robog végig a városon, a honlap megszületéséig előttem is rejtve maradt. A továbbiakban saját hangulat morzsáimból szórnék szét itt egy keveset, melyek talán tükrözik a fesztivál hangulatát is. Annak ellenére, hogy előre felállított menetrendem töredékét sem sikerült realizálnom, mégis tengernyi élménnyel lettem gazdagabb.
Két órás vonatozás után még mindig álmosan kászálódtam le az emeletes Intercity fedélzetéről. Legszívesebben bedőltem volna egy ágyba, ha lett volna ilyen. Az internetes szállásfoglaló portálokon a "high activity" figyelmeztetés villogott, így nemhogy olcsó, de semmilyen szállást nem találtam, pedig a szervezők megegyeztek néhány szállodával, és csökkentett áron kínálták az éjszakai menedéket.
A várost körül-és keresztbe-kasul átszelő csatornák mentén sétálgattam, félre ugorgatva egy-egy gyorsabban közeledő biciklis elől. Kis kosár, nagy láda, gyerekülés biztonsági övvel, utánfutó a kutyának, szinte alapfelszerelés. Ha csak a különböző bicajokat tanulmányoztam volna, akkor is tartalmasan telt volna a nap.
Alkmaar gyönyörű város, hatalmas parkokkal. Szerintem az összes padot leteszteltem, melyiken nyújtózhatnék ki. Szeptember utolsó napján 30 fok árnyékban, a hálózsák, bakancs, pulóver, esőkabát egész napos cipelése után a blues iránti érdeklődésem a minimum felé tendált, mikor Lia érdeklődött hogy hol vagyok? Valahol Alkmaarban morogtam a telefonba. 10 perc séta toronyiránt, és máris egy kávézó teraszán, barátaim gyűrűjében hallgattam a legfrissebb infót a fesztiválról. Újabb meglepetés, mely sehol nem szerepelt a hivatalos programban, de néhányunk számára felejthetetlen marad:
A szervezők kibérelték az Alkmaar City Tours egyik városnéző csónakját. A hajón turisták helyett a Dave McHugh Band hangszerei ringatóztak. A cuccomat behajíthattam, de a lélekvesztőbe csak a zenekar, a kormányos, Richard, a technikus és a fesztivál főszervezője, Marianne Dekker szállhatott be, mi pedig a parton futottunk az első kikötő, a Gunnery's ír kocsma elé. A csatornán nagy volt a forgalom, kisebb-nagyobb vízi járgányok jöttek, mindenki barátságosan üdvözölte a zenekart, a "Crest of a Wave" (A hullám taraján) mosolyt csalt mindenki arcára. Rory zenéje szárnyalt a városban, a zenekar hajója pedig arrébb úszott néhány száz métert. Újabb állomás a nyáron sajtpiacként funkcionáló hatalmas tér előtt, ahol emberek százai ültek a kávézók teraszain, élvezték a jó időt, hallgatták a zenét. Egy harmadik, távolabbi kikötő és a közel 2 órás műsor után visszatértek a Gunnery's elé. Jócskán besötétedett, a Thin Lizzy örökzöld a "Dancing In The Moonlight" nem is szólhatott volna hangulatosabban. Le voltam nyűgözve, a zenekar meg feldobódva a különleges koncert sikerétől. Alan, a dobos azt ecsetelte nem volt egyszerű koncentrálni, miközben a "talaj" folyamatosan mozgott alatta, és ez a buli felülmúlta az eddigi legőrültebbet, mikoris januárban, a mínusz 15 fokban, a jeges, kátyús úton kellett megközelíteni, a Dunán teljes sötétségbe burkolózó Kalóztanyát.
DAVE McHUGH BAND - ALKMAAR BLUES EXPRESS
KÖSZÖNET: jvanbodegraven -nek
Az est további részében, ahogy most a gondolataim csaponganak, úgy csapongtam egyik kocsmából a másikba. Theo, a szervezők egyike kijelentette: túl nagy ez a fesztivál. "Mentségükre mondva", egy koncert kivételével sehol sem kértek belépőt, és nem néztek ki akkor sem, ha valaki nem akart semmit fogyasztani. Hallomásból tudom, egyesek megkísérelték mind a 27 befogadó egységet levizitelni. Jómagam két kisebb területre korlátozódtam, 10-12 helyre néztem be, egy-egy számot hallgatva végig.
A koncertek intervallumát este 9 és hajnali 1 óra között határozták meg, de ezt lazán kezelték. Volt ahol előbb kezdtek, máshol 10 órakor még semmi nem volt. Többször visszatértem egy-egy helyre, de valahogy éppen nem történt semmi: így nem tudtam eldönteni: szünet van, vége van a bulinak vagy még el sem kezdődött? Míg 9-kor meglehetős pangás volt, 11-körül szinte sehová nem lehetett beférni. Rosszmájúan megjegyzem Hollandiában sem minden hely ideális koncertekre. Vagy egy keskeny, hosszú, emberekkel zsúfolt részen kellett átvergődni a kocsma végébe, vagy az ajtóban játszó zenekaron átcsörtetni egy sörért.
A bandák közül jó néhányat láttam már korábban, jó néhányat szerettem volna látni, és jó néhányat utólag sem tudtam beazonosítani a fényképeimről. Végül a Stapperben horgonyoztam le, ahol Frank van Pardo barátom, számos zenekara közül most éppen a Down Jones –szal nyomult. Kőkemény bluesrockot nyomtak, Frankie masszív harmonika szólóival, velőtrázó sikolyaival, megspékelve néhány Hendrix számmal. Nem mintha nem kedvelném a néhai balkezes gitáros életművét, de ezen az estén a könyökömön jött ki. A Danny Giles Band -től Bas Paardekooper -ig, sőt ha jól emlékszem talán Tony Spinner is éppen egy-egy Jimi feldolgozással bíbelődött. Bizonyára a véletlen műve, hogy éppen ezt a részt fogtam ki a fesztivál színes forgatagából. Richard össze is húzta a szemöldökét, mikor az első nap benyomásairól faggatott, én meg csak annyit vakkantottam, hogy "too much Hendrix". Ebben a pillanatban megszólalt házigazdám telefonja, na és mi volt a csengőhang? Hát persze hogy Hendrix ...
Eddig nem tűnik túl lelkesnek ez a beszámoló, de minden bizonnyal csak pechem volt, a kritikusabb hangvétel pusztán a fáradtságnak tudható be. Nem tudom például hogyan alakították ki a programot a szervezők: konkrétan meghívták a zenekarokat vagy közzétettek egy felhívást és arra jelentkeztek? Lia tájékoztatása szerint az Alkmaar Blues Expresst a huszonvalahány éves tradícióval rendelkező, mostanában tavaszi időpontra áthelyezett Alkmaar Jazz Festival helyébe hozták létre, szomorú aktualitással, Harry "Cuby" Muskee-nak dedikálva. A holland blues élet legendás veteránja a fesztivál előtt 4 nappal, 2011. szeptember 26-án hunyt el. Többen is megemlékeztek róla, sőt számomra a második nap egyik csúcspontja volt mikor Marcel Scherpenzeel az "Angels Falling From The Sky" lassú blues eposz végén valami döbbenetes erővel, konoksággal üvöltötte minden halál szemébe és a mi fülünkbe: "No Devil Gonna Fuck With Me". (Wolfpin, Remember cd, 2009)
Marcel és a Wolfpin egy csatorna és egy sétáló utca kereszteződésében nyomult teljes erőbedobással. A szettek között divatbemutatót tartottak, ugyanis a fesztiválhoz csatlakoztak az üzletek. A Shopping Night keretében este 11-ig válogathattak az érdeklődők, sok helyen 20%-os kedvezménnyel csábították a boltba a vásárlókat. Még kora este volt de a Wolfpin akkora bulit csapott, hogy öröm volt látni, ahogy a blues kedvelőkön kívül néhány elegánsabban öltözött, vásárlásban megfáradt egyén elhajított, tűsarkút, csizmát, klumpát, biciklit, szatyrot és mezítláb pörgött-forgott a díszburkolaton. Dancing on the street ...
9-kor a "Lichten Aan" akciónak köszönhetően a város szinte összes lámpáját felkapcsolták. A nyárias időben meglehetősen bizarr látványt nyújtott az ezernyi pici lámpából álló kisebb–nagyobb fénygömbök láncolata. Mintha máris karácsony lenne. Én mindenesetre ajándéknak éreztem minden egyes percet: a hangulatot, a jó zenéket és a hollandok határtalan kedvességét, törődését. A bizalom addig terjedt, hogy néha-néha megkértek, hogy vigyázzak a pólós standra. Sajnos egyet sem adtam el, de szívet melengető volt, hogy befogadtak maguk közé.
A Kleine Johannes-t céloztam meg, ahol egyik kedvencem, Ralph de Jongh a szokásos szenvedélyességgel, néhány gyönyörű gitárral és a ritmus hangszerként funkcionáló fapapucs csattogtatással varázsolta el a bentlévőket. "Harry" című száma, amit pár évvel ezelőtt írt példaképe tiszteletére, ezúttal különösen csengett a szomorú tények ismeretében. "One Scotch One Bourbon One Beer" szintén Harry Muskee emlékére. Kár, hogy előző nap Crazy Hearts nevű együttesével nem sikerült lecsekkolnom ezt a megosztó, de rendkívül izgalmas személyiségű énekest.
Még mielőtt én is túlzottan sörökbe és whiskeybe fojtottam volna a bánatomat átosontam a közeli de Boom -ba, mely a sör és sajt múzeum épületében található. Sajnos a múzeumra nem volt idő, de a kocsmában legújabb kedvenceim a The Rhythm Chiefs fiatal tagjai játszottak. Dusty Ciggaar és társai a nyáron Budapesten jártak, Ian Siegal kísérőjeként. Akkor csak utólag értesültem a bulikról, most semmiképpen sem szerettem volna kihagyni őket. Májusban a Kwadendamme Blues Fesztiválon, mikor még semmit sem tudtam róluk, egyszerűen lenyűgöztek egy hihetetlenül dinamikus, de apró jazzes finomságokkal tűzdelt koncerten. Most a kocsma sarkába beszorítva, a zanzás hangosítás ellenére is csak úgy bugyogott ki belőlük a tehetség.
Aztán, mondhatnám hívott a kötelesség, vissza a Kleine Johannes-ba, ahol a szünetekben vendéglátóim lánya, Valerie de Ruiter kapott lehetőséget. De nem csak udvariasságból voltam kíváncsi hogyan sikerül az előadás, melynek előkészületeit otthon követhettem. Valerie előző este a Stapperban a Down Jones macsói között igazán szenvedélyesen és hitelesen énekelte, hogy "I'm a Woman". A második estén a fiatal lány a blues új generációjaként Amy Winehouse stílusában adott elő néhány dalt, szintetizátorral és gitárral kísérve önmagát.
Éjfél körül még betértem valahová, ahol valakik szintén Harry Muskee emlékére játszották a "Brother Booze"-t, majd mintha bolha csípett volna meg úgy igyekeztem a Gunnery's -ba, ahol már tetőfokára hágott a hangulat.
Ír barátaim már kifogytak az általuk legszívesebben játszott Taste dalokból, így némi unszolásra eleget tettek a közönség bekiabálásainak, és eljátszottak néhány "best of Rory" számot. Hajnaltájt még segítettem roadolni, aztán vasárnap délután benéztünk a baráti haderőkből álló Creepin' Johnson bulijára, majd minden ugyanott folytatódott az ír kocsmában. Szerencsére nem maradtam egyedül azzal a véleménnyel, hogy a Dave McHugh Band áldásos tevékenysége egyszerűen megunhatatlan.
A holland-ír kooperáció nemcsak a színpadon működik rendesen, a koncert utáni órákra is jutott élmény: az egész társaság kiköltözött a csatornán himbálózó teraszra. Gyakran csörrentek egymáshoz a fekete és világos sörrel töltött poharak, majd megjelent egy férfi a hátán egy gitárral. A gitár körbejárt az asztalnál, mi pedig teljes meggyőződéssel énekeltük az ír hazafias dalokat. Itthon már nyakon öntöttek volna egy lavór vízzel, de ott egyre többen és többen csatlakoztak. A semmiből jött ismeretlenről csak annyi derült ki, hogy dublini, majd váratlanul azt találta mondani, hogy "egészségedre". A minden nyelvben legfontosabb szót évtizedekkel ezelőtt csippentette fel magyarországi turnéja során, de a karakteres gitáros neve homályban maradt.
A harmadik este egyik izgalmas bulijából nagyon keveset tapasztaltam, mégis leírom, mert nyomott hagyott bennem. Már jó ideje dagonyáztunk a Gunnery's előtt, én meg egyre azt kagylóztam, hogy a víz túloldaláról ismerős dallamok jönnek, ismerős stílusban. Kik ők? – fordultam Janhoz, és egyből tudattam vele, hogy nekünk is van egy nagyon hasonló hangzású bandánk. Történetesen a Tengs-Lengsre gondoltam, és nem is tévedtem nagyot. Jan felvilágosított, hogy a John The Revelator -t hallom. Az énekes-basszer Tom Huissen még a hatvanas években Peter Green mellett nevelkedett Londonban, és a hatás vagy 45 éve tart. A történetből az utolsó 10 percet csíptem el, nem volt egyszerű áthatolni a táncoló, tomboló hollandok sokaságán. Legközelebb mindenképpen egy teljes koncertet szeretnék látni tőlük, talán belefér a következő 45 évbe.
Remélhetőleg az Alkmaar Blues Express nem csak különvonatként száguldott 3 napon keresztül a városon. A szervezők határozottan ígérték, hogy lesz folytatás. Bátran ajánlhatom annak, aki a közelben tartózkodik vagy hozzám hasonlóan előre megfontolt szándékkal kapaszkodik fel a blues vonatra. Aki sokat akar markolni, keveset fog – ez a közhely csak rám vonatkozik. Természetesen nem lehet 27 helyen egyszerre ott az ember. Csak lazán, ahogy a hollandok teszik, akik mindennek képesek örülni és mindenbe tudnak egy kis újdonságot csempészni, vagy ha nem az se baj, nincs görcsölés, buli van.
Külön köszönet Liának és Richardnak, Anjanak és Theonak a szállásért, fuvarozásért. Önzetlen segítségük nélkül csak képzeletben futhattam volna az expressz vonat után.
Képek:
