Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
A ballyshannoni fesztivál 3. napján Anne és Peter Pastoor vendégházában nemcsak azt tapasztalhattam meg milyen kiadós egy igazi ír reggeli (tojás, sonka, kolbászkák) összefutottam Pete - tel, aki Nottinghamből érkezett. Vagy ötvenszer látta Rory - t élőben. Büszkén viselte az utolsó angliai turné emlékpólóját. Információt cseréltünk a legreményteljesebb angol tribute bandáról a Secret Agent – ről és megemlítette, hogy mennyire kíváncsi a holland Julian Sas Band fellépésére. Meglepődött, amikor elmeséltem neki, hogy a Secret Agent milyen különleges bulit nyomott márciusban Beverwijk - ben, Julian Sas pedig rendszeres vendég Magyarországon .
A vendégházból kilépve Rob Heijne - be és a Julian Sas Band menedzserébe Ed Boss - ba botlottam. Rob Heijne a Laundromat dobosaként többször játszott Ballyshannonban. Bár én nem tapasztalhattam meg milyen volt a légkör ezelőtt (7. alkalommal rendezték meg a fesztivált) Rob szerint egy kicsit megváltozott a légkör. Mintha veszített volna a családias jellegéből ... Számomra ebből csak annyi tűnt fel, hogy sok olyan ember is megfordul a bulikon, akik nem kifejezetten Rory emlékéért jönnek, inkább csak a buli, netán a balhé kedvéért. A punkok többnyire hordákba csoportosultak, de feltűnő volt néhány gyerekbanda is. Közülük néhányan szimplán jópofák voltak, színes hajjal, jókedvűen ott voltak mindenütt, de nem egy 10 - 12 éves kölykökből álló csapatot láttam, akik korán belecsaptak az élet sűrűjébe.
A Lantern Barban viszont délután 1 órakor a Rory rajongók krémje gyűlt össze. A programfüzet szerint Barry Barnes a Sinnerboy énekes/gitárosa tartott gitár workshopot. A kocsma főbejáratán át reménytelennek tűnt a bejutás, végül kelkáposzták és százszorszépek mellett a helyi piacra nyíló hátsó ajtón küzdöttem be magam a zsúfolásig megtelt műintézménybe. A bárpult megközelítése újabb kihívás volt, és fényképezni is csak vaktában, a tömeg feje felett tudtam. Mindezek ellenére, vagy éppen ezért, számomra a fesztivál egyik legemlékezetesebb előadása volt. Barry Barnes nem mindennapi figura. Már többször láttam, de mindig csak elektromos gitáron. Akkor egy robosztus, erőteljes fickó képe alakult ki bennem, aki hajlik a humorra és minden egyéb őrültségre. Nehezen tudtam elképzelni akusztikus gitárral a kezében. Barry Barnes maximálisan rácáfolt előítéleteimre. Mesterien játszott mandolinon, akusztikus gitárokon. Részletesen bemutatta a különböző technikai fogásokat A magamfajta botfülű kibicnek is hihetetlen érdekes volt egy – egy akkord vagy a smaragdzöld üvegből készített slidegyűrű. Legújabb büszkesége egy iparművészeti darabnak is beillő kínai dobrogitár. Barry nemcsak kitűnő zenész, szórakoztató mesélő is. Rengeteg humorral tűzdelve engedett szabad folyást az eszébe ötlő sztoriknak is. A dobro kapcsán hosszasan beszélt Gwyn Ashton – ról. Gyenge angolságom miatt persze keveset értettem, de újabb piros pontot osztottam ki magamnak, mert legalább tudtam, kiről beszél: Gwyn Ashtont tavaly láttam Szlovákiában, az érsekújvári Klikkfesztiválon . Barry az előző éjszakai Dorrian's Hotel - beli koncert titkos vendége volt, így valószínűleg megerőltethette a hangszálait – a számokat halkan, inkább csak dudorászva énekelte, többnyire a közönség kíséretében. Ettől bensőségessé vált a kora délutáni buli, viszont aggódni kezdtem: mi lesz az esti koncerten? A végén kérdéseket tehettünk fel Barrynek, aki mindenre nyíltan és készségesen válaszolt.
Az élmény hatása alatt lesétáltam kedvenc helyemre, az öbölbe, egy kis elmélkedésre. A workshopon sok zenészt is láttam, akik élvezettel hallgatták kollegájukat, így eszembe jutott Cserga aki zenekarával Szombathelyen ápolja Rory emlékét. Feladva takarékossági szándékomat hosszasan ecseteltem neki telefonon az eddig történteket. A vadkempingezők ellen az öbölbe kihajtott biztonsági őr csak lesett, miféle érthetetlen nyelven karattyolok.
Az öbölből visszafelé a Gables előtt felállított kamionnál jókora tömeg fogadott és már javában ment Pat McManus koncertje. A nevét már többször hallottam, de élőben először láthattam a veteránnak számító ír gitárost. In My Own Time című cédéjét is megvásároltam. A cd afféle tiszteletadás Pat McManus gitárhőseinek, SRV - től, Gary Moore - on át Rory Gallagher - ig. Bár saját szerzemények, a 12 szám az említett gitárosok stílusában hangzik el, néhány jól ismert riffet nyíltan tálalva, illetve a szövegek utalnak arra, hogy kiről szól a dal. A koncerten is elhangzott a Rory emlékére írt Return of the G Man. Egyébként a koncert pont olyan eklektikus volt, mint a cd: néha a végtelenbe nyúló agresszív, már - már heavy metál gitárnyűvés, bluesosabb számok, vérbeli R & R, érzelmesebb dalok. Korábbi Mama's Boys nevű bandájának szövevényes történetéről sok információ van a neten, ennek ellenére nekem sem a cédéből, sem a koncerten nem derült ki, hogy ki is valójában Pat McManus, de jól éreztem magam. Különösen a hegedűvel dúsított kelta dallamok tetszettek, illetve szimpatikus volt, ahogy a színpadra invitált egy kiskölyköt, akire valahogy ráaggatták a testéhez mérten óriási gitárt, aztán közösen elnyomták a "Pride and Joy" - t, és ha jól emlékszem a "Bullfrog Blues" -t.
Még tartott a buli, de én átsétáltam híd túloldalára, mert holland barátaim felhívták a figyelmemet, hogy semmiképp ne hagyjam ki a The Deans fellépését. Igazuk volt, mint mindig ... Gavin Dean - gitár, ének (17), Gary Dean - basszusgitár (19), Gary Keon - dobok (19) - fiatal koruk ellenére igen komoly múlttal rendelkeznek. Gavin Dean - nel egy 2006 – os! interjút érdemes elolvasni itt
A galwayi kiscsákók szemtelenül fiatalok, de ultratehetségesek nemcsak a The Irish World újságírója szerint, szerény véleményem szerint is. Zenéjüket persze ők is a nagy elődök világából merítették, ezért komoly rajongó és ellentábort sikerült kialakítaniuk. A rajongók és a fanyalgók között is akad, aki a hajzatukat csodálja/kritizálja ... mert a kinézetük sem semmi, mintha a Taste Wight szigeti bulija elevenedne meg 2008-ban. Engem az első pillanatban levettek a lábamról, naná, hogy azonnal megvásároltam The Album cédéjüket, ami külsőre is igényes munka, a zene pedig ... már rongyosra hallgattam azóta ... Véleményem szerint a Dean testvérek nem egyszerűen lekoppintották, Rory, SRV, a Deep Purple és a Pink Floyd zenéjét, inkább azt mondanám, mindenből a legjobbat hasították ki, importálták a saját világukba, és mindezt hihetetlenül frissen adják elő. Gavin kezében úgy szólt a Fender, hogy beleborzongtam, énekhangja pedig sokkal érettebb, mint ahogy egy tinitől várná az ember. Nagy emberek nagy jövőt jósolnak Gavin Dean - nek.
A Rory Gallagher Place és az East Port Road is – amit a koncertek idejére lezártak – teljesen megtelt emberekkel. A tömegben találkoztam Eamonn McCormack - kel, akinek a fellépését sajnálom, hogy elmulasztottam, viszont olyan kedvesen és baráti áron kínálta még a kilencvenes években, Amsterdamban, Londonban és Dublinban rögzített cuccait, melyet többek kérésére csak most adott ki Kindred Spirits címen, hogy azt is megvettem. Nagyon jó, húzós anyag. A Falsely Accused cínű számban nem más a vendég gitáros, mint maga Rory, de Jan Akkerman és Herman Brood is közreműködik a lemezen. Eamonn kiszúrta, hogy a kwadendamme -i fesztivál pólóját viselem, ahol Samuel Eddy művésznéven játszott 99-ben, így elég hosszan elbeszélgettünk a holland és az ír blues élet kapcsolatairól, aztán bemutatott a Dean ifjak Liverpoolból elszármazott faterjának, akinek gratulálhattam muzikálisra sikeredett fiaihoz.
Micsoda pörgés, épp hogy csak behajítottam a cédéket a szobámba, a Rory Gallagher Place színpadán máris Johnny Gallagher és Boxtie nevű bandája hengerelt. Ez is egy családi zenekar, a kitűnő zongorista, és a basszer is Gallagher. Nagy ember – nagy lendület. Röviden így jellemezhetném, és már nagyon bánom, hogy csak egy félórát hallgattam meg a programjukból, meg egy számot a fürdőszobából tollászkodva, melynek ablaka épp a Rory Gallagher Place –re nyílt, és ahonnan jó páran ki is másztak a tetőre. Nem locsogok tovább, Johnny Gallaghert majd megnézem jövőre, addig itt egy kis ízelítő, milyen hangulatot csináltak.
JOHNNY GALLAGHER & BOXTIE KÖSZÖNET: vox040 -nek
Elhagyva a névrokon ütős koncertjét, korán elindultam a városka túlsó végén elhelyezkedő Abbey Center -be, ami helyet ad a kb. 300 személyes Rory Gallagher Színháznak. Szépen gyülekeztek az arcok, de volt még idő. A sörnek jól megkérték az árát, a kocsmákban 4 EUR körül van egy pint, itt egy kis üveggel adtak kb. ennyiért. A színpadot intelligens lámpák pásztázták, háttérben a vásznon Rory portréja.
Az angol Sinnerboy kezdett, Barry Barnes és csapata akár a "hivatalos" RG tribute bandának is tekinthető, hiszen szinte naponta koncerteznek szerte a világban. Korrektül lenyomták a programot a megszokott elánnal, annak ellenére, hogy délutáni félelmeim beigazolódtak: Barry hallhatóan küszködött, hogy kipréselje a hangokat a torkán. Többször elnézést kért, és a közönség nem neheztelt rá.
Izgatottan vártam a holland Julian Sas Band első írországi fellépését. Kicsivel 10 előtt kezdett a trió, akikről már többször írtam, így mellőzném a bemutatást, csupán megemlítem, hogy Rory halála után felmerült Julian neve, mint az egyik lehetséges utód, de ő ezt nem vállalta. Azóta már játszott Rory egykori zenészeivel – Gerry McAvoy - jal és Brendan O'Neill - lel, de a saját útját járja. A setlist szerint (millió köszönet Tenny Tahamatának, hogy ideadta) 3 saját szerzeményt és 7 Rory számot játszottak. Őszintén szólva, nekem legjobban a "Sugar Cup Boogie" extralong változata tetszett. Briliáns volt. Persze a közönség jobban díjazta a Rory számokat. Kezdetben udvarias tapssal jutalmazták a dalokat, de végül egy - egy gitárszóló hallatán megkapták a jól megérdemelt elismerést. A színházban, (ami tulajdonképpen a helyi mozi) a hely szelleméhez illően viselkedtek az emberek. Csak semmi ováció, mezítlábaskodásról szó sem lehetett ... Bár a teremben sok ismerőssel találkoztam, jó lett volna, ha Burney is ott áll mellettem. Nekem kicsit hiányzott az igazi koncert feeling, de úgy gondoltam jól sikerült a bemutatkozás, és végül láttam egy talpig motoros szerkóba öltözött fazont, aki egy névjegyet nyújtott át Tennynek ... netán újabb meghívás?
A buli után hamar szétszéledtek az emberek, szinte utolsónak hagytam el a termet, és csak reméltem hogy még elcsípem kedvencemet, Dave McHugh -t a Max Bar -ban . A szabadtérire hirdetett bulit mégis belül tartották meg, és legnagyobb megrökönyödésemre, az ajtóban közölték velem, hogy csak akkor mehetek be, ha valaki kijön. Egy méterrel beljebb, azonnal megértettem miért – valszeg a pokolban nincs ilyen forrongás ... A legjobbkor érkeztem, Dave éppen John Irish Earle emlékére énekelte hogy "Too Much" (On The Boards). Személyes érzelmi kötődésem a közelmúltban elhunyt szaxofonos és barátja a fiatal dublini gitáros iránt valószínűleg soha nem engedi elfelejteni ezt a néhány percet. Dave átszellemülten énekelt, miközben szakadt róla a víz. Úgy éreztem misztikus, telepatikus síkon zajlanak az események. Kicsit illetlennek is éreztem, hogy ebbe a hangulatba szó szerint befurakodtam, közvetlenül Dave orra elé. Fogalmam sincs mások mitől gerjedtek be annyira, mert a közönség nagy része fiatalokból állt, de ilyen sokkoló hatású bulit kb. 20 éve láttam utoljára a Józsefvárosi Klubban, ahol Ivánka Csaba – aki szintén 60 éves lenne az idén – olyan fizikai hatást váltott ki abszolút intellektuális zenéjével, hogy az emberek felszántották a klub padlóját is. Kicsit elkalandoztam zavaros és sajátságos emlékeim között, miközben próbáltam túlélni a bulit. A közönség reakciója egyszerre volt félelmetes és csodálatos. Paddyt kis keverőjével szinte felkenték a kocsma falára, Dave-t beszorították a sarokba, ahol kissé elkülönülve a zenekar többi tagjától, tette a dolgát. Frankie Pardo néha fülét - farkát behúzva próbálta a herflit a szájában tartani, Alan Devitt a banda dobosa pedig másnap azt mesélte, még életében nem izzadt ennyit. A koncert végén egy ifjú rajongó autogrammot kért Dave - től, amitől én is vérszemet kaptam, jobb híján az alkaromra kértem egyet, ami persze az izzadtsággal hamar elmosódott ... na de ... erről majd később,... :)
A buli után vidáman távoztam, de csak a pár méterre lévő Sean Og's – ig jutottam, ahonnan a Bonus Track cuccolt éppen kifelé. Jól sikerülhetett az ő koncertjük is, mert vidámak voltak ők is, szívesen asszisztáltak egy fotó erejéig. A kocsma ablakpárkányát borító göngyöleg tömeg és a falnak támasztott 2 Fender igazán jól jellemezte az estét.
Hazafelé az East Port Road sarkán még belebotlottam a fesztivál főszervezőjébe, Barry O'Neillbe, aki társaival sajátkezűleg pakolta be a tonnányi szemetet egy kukásautóba. Először tiltakozott a fotózás ellen, aztán felkapta a hatalmas partfist, és kivágott egy óriási léggitár szólót.
Hosszúra nyúlt ez a beszámoló, és még így is maradt rengeteg számomra is csak fokozatosan feldolgozható élmény, aki kíváncsi zenei részletekre is, az jöjjön el 2009-ben!
Julian Sas.de KÖSZÖNET: zdm906sc2 -nek
Képek:
17 THE DEANS - RORY GALLAGHER PLACE
18 JOHNNY GALLAGHER & BOXTIE - RORY GALLAGHER PLACE
19 SINNERBOY - RORY GALLAGHER THEATRE
