Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
A ballyshannoni Rory Gallagher International Tribute Festival 4. napján a programok már délelőtt elkezdődtek. A programfüzet szerint előzetes regisztráció után bárki felléphetett a városkában szerte - szét biztosított helyszíneken. Én a szokásosnál is később keltem, tettem egy újabb kört azon a részen, ahol még nem jártam. Felsétáltam a Rock Hospitalhoz is, de bekéredzkedni nem akartam, maradjon élmény jövőre is. Szokatlanul meleg volt, így hamar visszakívánkoztam valamelyik hűvösebb kocsmába, nem sejtve, hogy micsoda kellemes meglepetésben lesz részem: a 7000-es látogató tömegben egy rég nem látott magyar cimborával sodort össze a véletlen.
Talán nem tartozik egy koncertbeszámoló szerves részéhez, de mivel ez csupán egy blog, és számomra az emberek legalább olyan fontosak, mint a zene, nem hallgatom el, mennyire örültem, amikor ismét bizonyságot nyert közeli hozzátartozóm százszor idézett bölcs mondása, miszerint a "szemetet mindig összehordja a szél". Holland barátaim egy közért előtt hűsítették magukat, én nem is figyeltem, hogy ül mellettük még egy srác. Theo és Anja bemutattak alkalmi beszélgetőpartnerüknek. Ekkor észleltem, hogy nem más az, mint Rátót Vas megyéből, akit legalább 15 éve nem láttam. Másik magyar vonatkozású élményem: még a fesztivál második napján szembejött velem egy "Szigeti sörömök" feliratú póló. Viselője egy helyes fiatalember, akinek, mint utólag kiderült fogalma se volt róla, hogy mit jelent a szöveg. A reklámpólót a nővére hozta Budapestről. Kicsi a világ.
Rátótot szinte átcipeltem a híd túloldalára, mert a Sopranos előtt 3-kor, már a The Deans kezdett. A főút túloldalán lévő buszállomás előtt Julian Sas és társasága sasolta az eseményeket. A Magyarországon is népszerű holland gitáros hazájában kissé megosztja a zenebarátokat: vannak, akik teljes odaadással rajonganak érte, vannak, akik kifejezetten nem szeretik. Talán ez így természetes. Én viszont csak a legjobbakról számolhatok be: Julian kifaggatott, hogy tetszett az előző esti koncert, érdeklődött, hogy vannak magyar rajongói, és távolról üdvözölte az egész paksi brancsot.
A The Deans az előző napi Rory Gallagher Place – beli nagyobb színpad utáni után közelebb került a közönséghez. Gavin kockás ingben, kalapban nyomta, ismét felcsigázva érdeklődésemet a fiatal banda iránt. Kár hogy a koncertet egy hosszabb áramszünet zavarta meg. A hiba elhárítása után, ha lehet, még intenzívebben csaptak a húrokba. A Dean testvérek mellett nagyon tetszett a dobos Gary Keon lendületes játéka is. Gavin a koncertet a közönség soraiban fejezte be a "Give Me A Soul" dallamaira, mely a "Walk On Hot Coals" "deanszesített" változata. Ezt már sajnos nem fényképezhettem le, mert haza kellett ugranom újabb memória kártyáért. Memóriámból viszont nem tudom kitörölni ennek a kiváló fiatal zenekarnak az emlékét, Gavin fátyolos hangja akkor is a fülembe cseng, ha éppen nem a cédéjüket hallgatom.
Ha már hazamentem nem is mozdultam messzire, mert 5-kor az aznapi gála koncertet kedvencem, Dave McHugh adta. Előzenekarként a Tucan két gitárosa pengetett el néhány latinos számot. A Rory Gallagher Place ismét megtelt, sokan felkapaszkodtak a környező házakra. A Dave McHugh Band ismét Frankie Pardoval bővült ki, akivel Dave már - már tökéletes összhangban van, és egyre jobban összecsiszolódott Peter Buttler basszerral és Alan Devitt dobossal. Az első, Owen Roe's – beli bulin még nekem is feltűnt, hogy nem régen játszhatnak együtt. Alan később megerősítette egy héttel ezelőtt, Wiesbaden -ben a 6. Rory Gallagher Review -n volt az első közös fellépésük ebben a formációban. Dave ismét 2 számot dedikált a nemrég elhunyt John Irish Earle-nek, és üdvözölte a Rory fanok nagy családját.
Jó ebbe a családba tartozni. Kellemes érzés volt, ahogy ismeretlen emberek is mosolyogtak egymásra nem csupán egy masszát képezett a közönség. Jómagam belecsimpaszkodtam a színpadot határoló korlátba, és nem is mozdultam onnan. Azért a családban akad néhány fekete bárány is: az alkohol rendesen dolgozott néhány fazonban és egy kisebb incidens is ért, amin akkor inkább bosszankodtam, utólag jókat vihogok, amikor eszembe jut: egy kissé illuminált csávó a fene tudja honnan, ráérzett arra, hogy tetszésemet egy - egy jobb hangulatú bulin azzal fejezem ki, hogy az agyammal együtt, elhajítom a cipőmet is. Bár a buli kifejezetten "mezítlábas" színvonalú volt, most kifejezetten nem akaródzott megválni egyetlen ruhadarabtól sem, a teret borító mocsok és üvegszilánkok miatt. A küzdelemben én maradtam alul, és a cipő egy teljes napig pihent a színpadot védő fólia tetején. Millió köszönet a dublini Dereknek, hogy végül egy bottal lepiszkálta onnan. Amikor bemásztam a cipőért a néptelen színpad mögé, különös érzés volt. Az egyik falról Rory nézett le rám, egy másikon a hálás utókor által elhelyezett emléktábla, néhány méterre a ház ahol Rory első éveit töltötte, hátam mögött az üres tér, ahol tegnap még emberek százai emlékeztek az ír gitárosra. Sokkal több volt ez számomra ez a 4 nap, mint egy egyszerű tribute koncertek sorozata.
Jól elkalandoztam a búcsú napjára, pedig a vasárnap este is tartogatott még néhány eseménydús órát. Először azt gondoltam sok lesz 4 nap, aztán rá kellett döbbennem, hogy alig láttam/hallottam valamit a széles kínálatból. Ennek ellenére esti programnak is Dave akusztikus koncertjét választottam a Lantern Bárban. Annyira eltelítődtem zenével, hogy nem is vágytam újabb zenekarok megismerésére, csak egy kis laza bluesra. Ezt maximálisan meg is kaptam. Dave Frankie Pardo -t hívta ismét vendégnek, aki ezúttal már búcsúzott Ballyshannon -tól, vissza Zaandamba – az sem egy rossz hely ... A kocsmában először kevesen voltak, aztán szinte teljes létszámban megjelentek holland barátaim. Dave és Frankie a szemünk előtt alakította ki a műsort. Teljesen más hangulatú volt az este, mint előzőleg a Max Bárban. 3 nap alatt Dave 4 koncertjét láttam, mégsem untam meg. A 34 éves gitáros, aki civilben az RTÉ rádió/tv munkatársa, ha más éppen nincs kéznél, kiürült gyógyszeres üvegcséjét használja slide gyűrűként, valszeg nem akar a világ legjobb Rory imitátora címre törni. Eddig csak irodalmi hőseinek készített honlapot, saját magának nem, így kénytelen voltam a neten egy kicsit jobban utána nézni. Találtam néhány korabeli beszámolót az első belfasti megemlékezésekről, ahol felsőfokon írnak az akkor nagyon fiatal gitárosról, és akkori zenekaráról az Aftertaste -ről. Kiemelik a döbbenetes fizikai hasonlóságot. Nem is tudom ... nekem a hosszú hajon kívül semmiféle hasonlatosság nem tűnt fel, sőt meglátásom szerint Dave a maga kényelmes módján csak jelzés szerűen hozza Rory színpadi megjelenését. Nem mondhatnám hogy a szenvedély külsőségekben nyilvánul meg, inkább a fejből és a lélekből jön sohasem tolakodva. Úgy gondolom, saját személyén keresztül tudatosan irányít vissza a mesterhez - Rory Gallagherhez, akinek a zenéjében minden hallgatáskor felfedezek egy - egy új hangot. Nekem ez a magatartás több, mint szimpatikus.
Az utolsó akusztikus gitárhangok lecsengése után elbúcsúztam holland és ír barátaimtól, aztán még tettem egy kört a Dorrians Hotel felé, ahol hajnali fél háromkor még javában tartott a buli. A hírek szerint nagyon jól sikerült az utolsó jam, de én erről sajnos lecsúsztam. Az ajtóban még ekkor is tumultuózus jelenetek zajlottak, és a rendezők nem éppen kesztyűs kézzel penderítették arrébb a kívül rekedt rajongókat.
Hát így repült el a 4 nap Ballyshannonban. Az utolsó napon, mikor már becsomagoltam a hátizsákomba, akkor döbbentem rá, lehet, hogy a kiszemelt buszjárat nem is közlekedik, sőt a kedvezményes jegyem sem érvényes, mivel június első hétfője Írországban Bank Holiday – azaz ünnepnap. Igaz azt sem bántam volna ha örökre beszorulok a városkába. Lazításként betértem az Owen Roe’s -ba, ahol legnagyobb meglepetésemre a teljes Dave McHugh Bandbe és Tony Edwardsba a Secret Agent frontemberébe botlottam. A találkozás egy olyan bónusz élményt adott, hogy szerencsém, már - már a pofátlanság mezsgyéjét súrolja. Itthon is előfordul, hogy sokat lógok kedvenc zenekaraimmal, de külföldön még nagyobb élmény belelátni egy kicsit a háttérbe, beszélgetni a zenészekkel, megismerni őket emberi oldalukról is. A fanyalgók szerint ez teljesen felesleges, elég ha a hangszerek közvetítenek, szerintem meg azon kívül, hogy élvezetes, hasznos is. Talán nem tartozik a bulvár kategóriába, ha megemlítem, hogy Dave gázsija pont arra volt elég hogy néhány körre meghívja a pár főből álló társaságot. Mikor szabadkozni kezdtem megnyugtatott itt "Irish Time" van, ami azt jelenti csak semmi rohanás, egy sör vagy cider mindig belefér! Valóban, ezt tapasztaltam: pár órával a koncertek előtt, néhány helyszínen még az ajtókat mázolták, vagy éppen a koncertet hirdető táblákat fúrták fel a falra. Mekkora különbség a budapesti rohanás után ...
Pár héttel a fesztivál után éppen Budapesten találkoztam véletlenül egy ír lánnyal, aki szintén ott volt Ballyshannonban. Környezetem legnagyobb megrökönyödésére 2 perc múlva ezer éves ismerősökként beszélgettünk – természetesen Roryról.
Hogy (sajnos) mégsem ragadtam Ballyshannonban szintén Dereknek köszönhető: felvilágosított, hogy a menetrend Írországban inkább csak erősen tájékoztató jellegű: általában késnek a járatok, de előfordul, hogy előbb közlekednek. Így csapot, papot de a sörömet nem odahagyva elindultam a buszállomásra. Mikor a busz megtelt, és a sofőr meggyőződött, arról hogy mindenki Dublinba kíván utazni, 10 perccel a hivatalos indulás előtt gázt adott.
A dublini blues életről egy másik fejezetben ...
Millió köszönet Barry O'Neill - nek és a Committee minden tagjának, Maurának, Anne és Peter Pastoornak, az összes zenésznek és bártendernek, holland, ír, és angol ismerőseimnek, nem utolsó sorban Dave McHughnak és Alan Devittnek. Előbbinek a jó zenén, és a sörön kívül, hogy türelmesen viselte zaklatásomat, mikor minden lehetséges alkalommal új aláírást kértem tőle az alkaromra, utóbbinak a sok külön érdekes infóért és lelki támogatásért, de leginkább a www.rorygallagher.nl gazdáinak - holland barátaimnak, akik teljessé tették a 4 napot Ballyshannon -ban.
Már most elkezdtem a spórolást a jövő évre, amit jó lenne kihúzni az egy héttel később zajló Cork -i buliig, de addig még időben elindulok, hogy szeptember 20-ra Glasgow -ba érjek...
Képek:
25 DAVE McHUGH BAND - RORY GALLAGHER PLACE
