Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
Pár héttel az utazás előtt kicsit izgultam, nehogy az izlandi vulkán bekavarjon, de rendben volt minden. Sőt: míg itthon napokig reménytelenül szakadt az eső Dublinban langy meleg fogadott. A Ryanair gépe pontosan érkezett, mégis elálltam eredeti tervemtől, hogy az éjféli busszal azon nyomban felutazzak Ballyshannonba . Már kicsit bánom, hogy győzött a józan ész. Talán mégis csatlakozhattam volna ahhoz a két "babysitterhez" – a Donegal Democrat nevezte így azt a két önkéntest, aki felváltva őrizte Rory Gallagher aznap éjjel felállított bronz szobrát.
Bebuszoztam hát a városba (6-8 EUR) és nekiláttam szállást keresni. Végül megszokott helyemen a Paddy's Palace hostelben kötöttem ki. A neten foglalva a legolcsóbb ágy 9,5 EUR, az utcáról beesve általában 15 eurótól kezdődik. A hely legnagyobb előnye, hogy kb. 20 méterre van a buszpályaudvartól, ők maguk pedig reggel 5 és este 9 között kétóránként ingyenes reptéri minibusz szolgálatot üzemeltetnek. Hátránya, hogy néhány szoba ablaka, egy forgalmas kereszteződésre néz, így egy ritmikusan pittyegő jelzőlámpa keseríti a netán álmatlanságban szenvedő utazó életét. Persze ez a veszély néhány Guinness elfogyasztása után nem fenyeget, ekkor viszont az egyébként rendkívül kedves és szolgálatkész személyzet előtt jobb, ha az ember a kiejtésre fogja, hogy miért mormogja érthetetlenül az elfoglalt szoba számát – az épületen belül mágneskártyával lehet közlekedni, de a főbejáratnál csengetni kell.
Másnap reggel fél 7 tájban álmatagon bóklásztam a buszpályaudvaron, azon törve a fejem hogyan kérjem meg a sofőrt, hogy fogadja el csak a reptértől érvényes előre megrendelt jegyemet, amikor megpillantottam két angol cimborámat, akikkel 2 évvel ezelőtt is együtt utaztunk. Ezt jó jelnek véltem, és a Bus Eireann alkalmazottja sem szívózott, miután bizonyítottam, hogy valóban az én nevemre szól a jegy. Az árak Írországban is emelkedtek, a két évvel ezelőtti kedvezményes "Midweek Return" akkor 18, most 19,8 euróba került.
Valamivel dél előtt érkeztünk, egyszerre szólaltunk meg: "Here again" – újra itt. Az angolok, tényleg most jövök rá, hogy még a nevüket sem tudom, rám bízták egy harmadik honfitársukat, hogy kalauzoljam el az újoncot a fesztivál irodába, ahol regisztrálhat a kempingbe. Flash, - aki simán indulhatna egy Rory hasonmás versenyen, először félénknek tűnt, aztán a fesztivál egyik központi figurájává vált – állítása szerint eddig 55 országban járt, mégsem értette, miért nincs nyitva az iroda, ha egyszer a kiírás szerint 12-től várja a rajongók özönét. Budapesten járt ír barátaim, és a rossz nyelvek szerint, az ír és a magyar időszámítás nagyon hasonló, így azt mondtam Flashnek: nyugi, nézz vissza úgy 1 óra múlva ...
Én inkább a saját szállásom miatt cidriztem: először azt hittem bennem van a hiba, hogy megrögzötten próbálok bármilyen választ emailben kicsikarni, hogy rendben van-e a megszokott szobám, semmi ... Nem akarom eláztatni az íreket, de tisztelet a kivételnek, nehéz velük érdemben kommunikálni előzetesen, (ezt holland barátaim is megerősítették, akik több koncertet is szerveztek ír résztvevőkkel) aztán persze minden jól megy, talán csak mi vagyunk aggodalmaskodóak.
Anne és Peter kedvesen üdvözöltek, és megnyugtattak, hogy a régi szobámat kapom, elég baráti áron, történetesen abban a házban ahol Rory első hónapjait töltötte szüleivel. Hogy ez a pár négyzetméter milyen kincsnek bizonyult, akkor értettem meg, mikor újonnan érkezett barátaim arról számoltak be, hogy már csak a 10 km-re lévő nyaralóhelyen, Bundoranban kaptak szállást.
Délután úgy tűnt Ballyshannon szokványos életét éli: álmos kisvároska, sok jó kocsmával . A vakító napsütésben, ahol a főút ketté válik, egy kicsi, eddig szinte kihasználatlan, de központi téren ott állt Rory fekete lepellel takart szobra. Csak néhányan bámészkodtunk, mikor megjelent az RTÉ egyszemélyes stábja hogy felvételeket készítsen az esti híradó számára. Pár percre így kiváltságosak lehettünk, még a hivatalos ceremónia előtt láthattuk a művet. Aztán lepel gyorsan vissza, és 3 után valamivel már kezdődött is a megnyitó az Abbey Centerben , mely helyet ad a Rory Gallagher Színháznak is. Az előtérben fotókiállítás fogadott, végig követhettük a szobor alkotási folyamatát. Csak pár szót mondtak Ballyshannon elöljárói, a szervező Barry O'Neill és Dónal Gallagher. Micsoda érzés volt, mikor Dónal végignézett rajtunk és Ausztrália, Amerika képviselője után a magyar rajongónak köszönte meg, hogy eljött. Sajnos többet nem tudtunk beszélgetni, így hát egy sörrel levonultam kedvenc helyemre, az öbölbe, egy kis elmélkedésre.
Mikor visszaértem a kis tér, a The Diamond környéke teljesen megtelt emberekkel. A fő utcát lezárták, a kordonok mögött kicsik és nagyok békésen várakoztak. Bevezetésként Charlie McGettigan Írország egykori Eurovíziós Dalverseny nyertese énekelt néhány örökzöldet Rory nagy kedvencének Bob Dylannek, tarsolyából. Sorra jöttek a beszédek, aztán először a gitár kandikált ki a fekete lepel alól, végül a mozdulattól a szobor kicsit megremegett és ott állt előttünk rajongásunk bronzba öntött mása. Csodálatos pillanat volt, mindenki arcán ugyanaz az érzés tükröződött. Felesleges ragoznom, beszéljenek a felvételek. A szoborról és alkotójáról David Annandról egy későbbi fejezetben kívánok részletesen beszámolni ...
A ceremónia után a helyi fiatalokból álló Moonchild csapott a húrokba, kiegészülve a bundorani Johnny Gallagherrel , aki egy kiváló gitáros. Számomra, és a tömeg morajlásából következtetve, sokunk számára a fesztivál egyik felejthetetlen élménye volt, ahogy Johnny kijött a szobor mellé, a Walk on Hot Coals dallama talán még sosem szárnyalt ilyen szépen a ballyshannoni levegőben, aztán ahogy meghajolt Rory előtt ... húúúúúúh, ebbe a pillanatba sűrítve ott volt nem csak az ő tiszteletadása, úgy éreztük minden Rory rajongó nevében hajt fejet a mester előtt.
KÖSZÖNET: jvanbodegraven -nek
Még ment a koncert, mikor a kordonok egy részét már elbontották, de a Comittee tagjai testükkel védték a zenészeket. Ez szerintem teljesen felesleges és nevetséges volt. Rory sosem vetette magát körbe biztonsági emberekkel, és a Rory rajongók sem tartoznak az agresszív fajták közé. Igaz Ballyshannonban sem avatnak minden héten szobrot, talán így próbálták hangsúlyozni az esemény jelentőségét. Végül az emberek beözönlöttek, bámészkodtak, fényképeztek, kérdezgették egymást, na hogy tetszik? A véleményekről és a tényekről szintén később ...
Az öt naposra bővült fesztivál első napjára a szervezők 2 esti bulit időzítettek. Az Owen Roe's-ban, egyik kedvenc helyemen Willie Byrne nyitott először akusztikus gitárral, egyedül, majd zenekarával. Mondhatom frenetikus sikert arattak. A zsúfolásig megtelt kocsma közönsége sokkal többre értékelte a Belfastból érkezett balkezes gitárost, mint jómagam. Nem tudom, valamiért nem éreztem jól magam, így pár szám után átsétáltam a szomszédos Bridgendbe, ahol az angol Peter Price akusztikus koncertjét hirdették. Éppen szünet volt, vagy még el sem kezdődött a buli, nem tudom. Kicsit ingáztam a két hely között, de nem történt változás. Az Owen Roe's-ba persze már nem lehetett beférni, viszont pokoli hangerővel üvöltött a zene. Ez egyébként az idén a fesztivál egyik negatívuma volt, nem csak az én meglátásom szerint: a The Gables kivételével, ahol a megszokott ember hangosított, rendben volt a hangzás, de a többi helyen, mintha nem lett volna füle a technikusnak. Ez szokatlan.
Elunva a nagy ricsajt felsétáltam a Rock Hospitalhoz, percekig ültem Rory emléktáblája előtt, csak a szökőkút csobogását hallgatva, majd vissza az Erne folyó túlpartjára, a szoborhoz. Éjjel egy óra tájékán Ballyshannon már nem az álmos kisváros életét élte. Fiatalok ültek az út szélén, italoztak az utcai alkoholizálást tiltó tábla mellett, zajongtak, énekeltek. Egyszóval minden megfelelően folyt a fesztivál hangulat medrében. Mosolyogva gondoltam vissza Barry O'Neill délutáni ironikus szavaira: "ez nem is Ballyshannon - tisztaság van". Estére persze a megszokott sörösdoboz szőnyeg terítette be az utakat, de a tavalyi helyi választásokat megnyert Barry még mindig nem rest beállni a szemétszedők közé, vagy saját kezűleg eltávolítani egy kordont a színpad elől.
Az utolsó pár számot még meghallgattam a Willie Byrne Band előadásából. A véleményem nem változott: hangos és hamis volt minden, de az emberek tomboltak benn, így aztán az utcáról bekukucskálva engem is magával ragadott a hangulat. A koncert után Flash és Willie pont az én bejárati ajtómnál cövekeltek le, így végighallgattam a beszélgetést: Willie ecsetelte Rory számos belfasti fellépésének hangulatát, elmesélte személyes találkozásaik élményeit ... ez érdekes és időnként nagyon megható volt.
A youtube-on az egész ceremónia nyomon követhető, de ezt a kis összefoglalót, mely Rory hivatalos honlapját nyitja meg, jó szívvel ajánlom kevésbé fanatikusoknak is. Mélyen emberi, pont olyan, mint az ír gitáros, aki milliók kedvence volt, de nála egyenesebb, nyugodtabb, kedvesebb ember, aki még a hangját sem emelte fel sosem ... ritkán születik. www.rorygallagher.com
Képek:
01 MEGNYITÓ - Abbey Center
02 SZOBOR AVATÁS - Diamond
03 WILLIE BYRNE - Owen Roe's
04 RAJONGÓK
