Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
A 9.International Rory Gallagher Tribute Festival 3. napja olyan töményre sikerült, mint egy nagy pohár Jameson jég nélkül a hőségben. Nem vagyok biztos benne, hogy könnyen emészthetővé alakíthatom a beszámolót, így meg sem kísérlem magamba fojtani a betűáradatot ...
Flash mindennap elmesélte, hogy a kempingben reggel hány óráig "afterpartiztak" az arcok, persze egyre gyűröttebb vonásai magukért beszéltek. Jómagam 10 órára állítottam be a vekkert, de csak 11-kor bírtam kimászni az ágyból. A városka túlsó végén lévő Abbey Center megközelítése a kifejezetten erős napsütésben, dombnak felfelé, hááát, nem tartozott az extatikus élményeim közé, de az ezt követő kb. egyórás előadás igen. A kis előadótermet és az idén felállított Rory Gallagher szobor alkotóját már tavaly megismertem, de akkor nem volt időm lepötyögni az élményeket.
David Annand személyisége és művészete közel akkora rajongást váltott ki nálam, mint maga Rory. Talán nem véletlen, a hihetetlenül szerény, intelligens skót művész ugyanabban az évben – 1948-ban - született, mint Rory. Ez volt az egyetlen konkrétum, amit saját magáról elárult, a hivatalos ceremóniákon elzárkózott hogy egy mondatnál többet fecsegjen. Mikor tavaly a tervekről, idén a kész műről faggattuk, megeredt a nyelve. Diákon követhettük az egész alkotási folyamatot, szakszerű és lenyűgöző magyarázattal. Nagyon nehéz visszaadni a magamba szívott infót. Egyrészt nem mindent értettem pontosan, másrészt, aki nem szagolt még bele a ballyshannoni levegőbe, talán unalmasnak találja ezt a fejezetet, pedig az előadás jelentékenyen kiszélesítette az én látókörömet is.
David Annand előző munkáit látva, és őt megismerve, részemről a napnál is világosabb volt, hogy Barry O'Neill megtalálta a tökéletes alkotót. Mégis a skicceket látva hasonló érzésem volt, mint néhány rajongótársamnak, akik a Loose Talk fórumon adtak hangot enyhe csalódottságuknak. Ki Rory haját kritizálta, ki a testtartását, mások a gitárral nem voltak kibékülve ...
Mikor lerántották a leplet, és szemügyre vehettük az életnagyságnál 10 százalékkal nagyobb bronz szobrot, még több kérdés buggyant ki. A legjellemzőbbek: miért van csukva a szeme, mikor megígérték, hogy nyitva lesz? Miért nincs magasabb talapzatra helyezve? Miért pont ez a felirat van rajta? Természetes, hogy mindenki a saját magában kialakított képhez hasonlította a művet, de ha végignézünk a neten az ezernyi fotó között, vagy meghallgatjuk Rory életművét, vajon ki tudnánk-e választani egyetlen pillanatot? Kérdéseinkre megkaptuk a választ: ez nem egy "monument" – emlékmű, hanem egy szobor, és Dónal Gallagher kifejezett kérésére került szinte a föld szintjére, hogy Rory ott lehessen, ahol mindig is szeretett lenni – az emberek között. David Annand a leleplezéskor csak annyit kért: "törődjetek vele". Úgy gondolom, ebben nincs hiány, a szobor pár nap alatt szinte életre kelt: ki csak megállt előtte egy percre, ki beszélt hozzá, ki megveregette a vállát, uram bocsá, rácsapott egyet a fenekére, vagy netán szájon csókolta, és az önjelölt léggitár virtuózok sem voltak kevesen, akik lenyomtak egy-egy szólót a különleges eljárással kezelt Straton. Még oldalakon át mesélhetnék ...
Az előadás zenei aláfestéséhez eredetileg két angol zenészt hívtak meg, de én is csak a helyszínen tudtam meg, hogy változik a program. Csak lestem, ki ez a fura, nagyon karakteres figura, aki kiválóan gitározik egy szájharmonikással kísérve. Roland van Campenhout Rory egyik közeli barátja volt, az életrajzíró szerint Rory hónapokig lakott a belga zenész genti otthonában, aki a 2003-as posztomusz kiadású Wheels Within Wheels albumon is közreműködik. A Cuckoo hátborzongatóan szólt most is. Nem akartam vakuvillogtatással megzavarni az előadást, szerencsére felkerültek azok a videók, amit mások készítettek, és itt egy kis illusztráció a Lantern bárból is ...
ROLAND VAN CAMPENHOUT - RORY GALLAGHER THEATRE
KÖSZÖNET: TheRoryfan -nek
ROLAND VAN CAMPENHOUT - LANTERN BAR
KÖSZÖNET: bazman39 -nek
Dombról le, hegyre fel, vissza a túloldalra: a Rock Hospital előtt már jókora hallgatóság gyűlt össze. Barry Barnes és Dave McHugh felváltva adott elő egy-egy számot, aztán a közös zenélésnek az a pár csepp eső vetett véget, aminél nem is esett több az 5 nap alatt.
BARRY BARNES - ROCK HOSPITAL
KÖSZÖNET: RickManchester -nek
A feelinges akusztikus megemlékezés után megint át a túloldalra, persze mindig egy hello Rorynak. A szobor tényleg kikerülhetetlen helyen áll ... A The Gablesnél a még mindig nagyon fiatal Slumming Angels játszott. Őket már többször láttam, így megint vissza az East Port Roadra, ahol az Owen Roe's-ban Monica Heldal bemutatkozó koncertjét csodálhatták az egybegyűltek. A 19 éves norvég lány a jövő ígérete. Monica másnap lehetőséget kapott a Rory Gallagher Színházban is. Én nem voltam ott, de szerencsére Jan barátom rögzített pár számot. Az utolsó napon véletlenül összefutottam vele, mikor egy lépcsőn ülve gyakorolt. Elmondta, az ősszel Dublinba szeretne költözni. Azt hiszem egyszer büszke lehetek rá, hogy pár akkordot ott az árnyas lépcsőn, csakis nekem játszott.
MONICA HELDAL - RORY GALLAGHER THEATRE
KÖSZÖNET: jvanbodegraven -nek
Este 7-re a kamiont átvezették a The Gablestól a Bridgend elé. Hatalmas tömeg gyűlt össze a híd ezen oldalán. A norvég Bearded Babies egy betegség miatt lemondani kényszerült a bulit, helyette egy meglehetősen rockos frontember Innes Sibun babonázott meg többeket, anélkül, hogy a nevét bárki ismerte volna közülünk. Pedig rutinos öreg csóka, aki nagy nevekkel is játszott együtt. Német és belga barátaim el voltak ragadtatva, talán igazuk is volt. Én most nem annyira érzékeltem a mélységet, a rock sztereotípiákon kívül. El is távolodtam, inkább elvegyültem a zajos, színes forgatagban. Nagyobb társaságok ültek a földön, az üveggyűjtő fémhordók már csordultig teltek, az alkoholos italokat árusító off licence boltnál kígyózott a sor. Az idén valami tonikos bor a Buckfaster volt a menő a fiatalok körében, a "buckfasters" pedig az öreg, jól nevelt rajongók szemében egyet jelentett az igénytelen, csontrészeg ifjú buli alkoholistákkal. Én szeretek velük nyomulni, mert a látszat ellenére, néhányan nagyon is jól tudják, hol vannak ... :)
Magamnak is nehéz megmagyarázni, az adott pillanatban miért tetszik, vagy nem tetszik egy-egy buli vagy előadó, aztán hogyan következik be teljes pálfordulás. Bizonyára a hiba az én készülékemben van. Innes Sibun után egy ugyancsak angol banda a Tony Dowler Band foglalta el a kamiont. Ebben a formában a név ismeretlenül csengett, és nem értettem, miért Steve Tansley (Sinnerboy) és Dave Burns (Sinnerboy) pakolja fel az ismerős bordó dob és basszus szerkót. Jött még egy őszes-szőkés loboncos úriember és elkezdődött a varázslat, a színpadon a Tony Dowler Hellhounds . Ez a blues-rock formáció viszont nagyon bejött nekem: erő és dinamika ugyanakkor könnyedség, kísérletezés, sőt humor jellemezte az előadást. Úgy tűnt, mintha néhány részletet akkor találtak volna ki. A legemlékezetesebb számomra egy bika funky basszusszóló volt, ha jól emlékszem a Do You Read Me –t vezették be vele, illetve Tony Dowler folyamatos slidozása például egy sárga homokozólapáttal.
TONY DOWLER BAND - BRIDGEND
KÖSZÖNET: TheRoryfan -nek
Az utcai koncertek után 10 órás kezdéssel pontosan 10 kocsma közül választhattam. Kézenfekvő volt, hogy az Owen Roe’s –ban kezdek megunhatatlan kedvenceimmel – a Dave McHugh Band -del. Egy bő félóránál nem bírtam azonban tovább, mert moccanni sem lehetett, és feldühített, hogy kb. nyolcan terpeszkednek két asztalnál, ahol még legalább húsz ember elférne asztalok nélkül. Feel So Good vagy sem, eljöttem, de emlékbe itt egy video. Még mindig nem értem, hogy lehet egy ilyen bulin ücsörögni?
DAVE McHUGH BAND - OWEN ROE'S BAR
KÖSZÖNET: brencurry -nek
Átsétáltam a szomszédos Bridgendbe, ahol másik kedvencem a Derryből érkezett Zero Resistance játszott. Itt is nagyon sokan voltak, itt sem bírtam félóránál tovább, viszont másodszor szegtem meg fogadalmam és beruháztam egy handmade próbatermi cédére tőlük. Giles O'Hara triója már tavaly nagyon sok hívet szerzett magának. Tény, az egyik legjobb feltörekvő csapat. Jó érzékkel vegyítik a "konzervatív" hangzást a saját stílusukkal, és képesek 3 órát lenyomni akár egy nagyobb színpadon, akár egy egérlyuk méretű helyen is.
Éjjeli szokásomhoz híven felsétáltam a Rock Hospitalhoz, aztán útba ejtettem a kicsit távolabb levő Sweeny’s Pubot. Itt még elcsíptem vagy három számot Joe O'Neill Messin with D'Gallagher bandájától, akik szinte punk stílusban nyomultak. Végigsétálva az Erne folyó partján meghallottam a Dorrian's Hotelből kiszűrődő lármát, megszaporáztam a lépteimet, és harmadszor is megszegtem takarékossági fogadalmamat – örömmel szurkoltam le 15 eurót házinénim markába, aki éppen a jegyszedő asztalkánál teljesített szolgálatot. És milyen jól tettem, hogy nem garasoskodtam: a fesztivál egyik legmaradandóbb élménye várt rám!
Két éve egyszer sem sikerült bejutnom a az 1781-ben alapított The Dorrian's Imperial Hotel -be, mert mire odaértem mindig teltház volt. Igazság szerint el sem tudtam képzelni, milyen hangulat lehet a patinás épületben? Hát kérem: a hatalmas tükrökkel és bordó bársony függönnyel díszített falak között nincs egyetlen szék vagy asztal, van viszont egy kiváló bár, és a finom parketta is jól tűri, ha bokamagasságban tocsog a sörben. Beférnek vagy háromszázan. Színpad ugyan nincs, ezért csak egészen közelről lehet látni a korláttal védett zenészeket. Tavaly mikor két éjjel is itt mulattam, a csokornyakkendős gorillák csak akkor avatkoztak be, ha valaki a csillárról hintázva akart jobb kilátáshoz jutni. Az idén kissé érzékenyebb volt a személyzet, minden kis szir-szarra mozdultak. Pedig ide nem járnak a "buckfasterek", a közönség a fesztivál tehetősebb látogatóiból áll, akik közül sokan a hotelben is laknak, ebből következően felnőtt emberek. Ki ne indulna be két olyan energikus banda láttán/hallatán, mint az angol Shinkicker vagy a holland Wolfpin ?
Tavaly a fesztivál záró pillanatában hajnali fél 4-kor majdnem lebontottuk a falakat. Most, péntek éjjel kb. feleennyien voltunk, de a hangulat óriási volt. A hangosítás ugyan itt sem volt jó, de ez a hajnali órákban már nem annyira zavaró. :) Chris Stuckey beleadott apai-anyait, saját maga és a helyiség korlátját feszegette. Slide gyűrűként egy üveg bort használt, végül elérkezett az igazság pillanata: kiadta a korláton a fehér Fendert, ollózott egyet a korlát fölött, és máris közöttünk nyomta őrülten a Bullfrog Bluest.
A szünetben kifaggattam holland promoter barátaimat, mennyiért lehet a Shinkickert felbérelni? Természetesen nem árultak el üzleti titkot, de bíztató, hogy a márciusi vendégszereplés után október 1.-én, ismét Hollandiába jönnek, így én harmadszor is látni fogom őket az idén. Jó lenne egyszer Budapesten is betolni eléjük néhány korlátot, de csak szimbolikusan, hogy legyen mit lebontani!
A Wolfpin a tavalyi év egyik legnagyobb durranása volt, most sem okozott csalódást. Igaz tavaly még főleg ingyenes bulikat adtak, az idén már csak pénzért, a Dorrian's Hotelben illetve a Rory Gallagher Színházban lehetett lecsekkolni őket. Jómagam számtalanszor láttam a holland triót, akik úgy tűnik, néhány hónapnyi keresgélés után, megtalálták a zenekar ideális felállását. Nem túlzás, amit a honlapjukon állítanak: minden buli olyan intenzív, mintha az lenne az utolsó. Természetesen mindenki Marcel Scherpenzeelre figyel, de Maarten Witsel dobosra leginkább ez a jelző illik: egy állat!
A fináléban Chris Stuckey csatlakozott néhány számra. Huuuuuuh, nem ragozom, bombasztikus volt, látni kell!
Ilyen élmények után nem lehet csak úgy blazírt képpel hazakocogni. Legkedvesebb dublini barátommal, Derekkel és fiával Barryvel, kart karba öltve próbáltuk megközelíteni közös átmeneti otthonunkat. A 10 perces út vagy egy óráig tartott, mert az utca hajnalban még tele volt bulizó emberekkel, sokszor megálltunk, csak egy hellora vagy egy koccintásra. A Garda – a rendőrség már kezdte fegyelmezni a rendbontókat, természetesen a kényelmes ír stílusban: futni én még egyetlen ír rendőrt sem láttam. Egy-egy feléjük villantott pucér segg nem okozott lelki traumát nekik, viszont készségesen álltak a fényképezőgép elé. A fárasztó, hosszú nap után már világosodott mire elaludtam, pedig még két izgalmas nap várt rám ...
Képek:
10 BARRY BARNES & DAVE McHUGH - Rock Hospital
11 SLUMMING ANGELS - Gables
13 INNES SIBUN - Bridgend
14 TONY DOWLER BAND - Bridgend
15 DAVE McHUGH BAND - Owen Roe's
16 ZERO RESISTANCE - Bridgend
17 MESSIN' WITH D' GALLAGHER - Sweeny's
18 SHINKICKER - Dorrian's
19 WOLFPIN - Dorrian's
20 MARCEL SCHERPENZEEL & CHRIS STUCKEY - Dorrian's
21 RAJONGÓK
