Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
Fiatal útitársam, Eszter, valszeg nem tartott valami szavahihető egyednek, mikor hetekig azt szajkóztam, hogy a 11. Holland Rory Gallagher Tribute Fesztivál 3. napján nekünk feltétlen ott kell lennünk a Secret Agent buliján. Aztán, amikor megláttam, hogy aznap Eric Sardinas játszik a de Noot - ban, rövid káromkodás sorozat után diktatórikusan döntöttem: változik a program.
Számomra is nehéz döntés volt, mert az Angliából érkezett zseniális Tony Edwards és két társa valóban úgy hálóz be, hogy aztán többet soha nem szabadulhatsz, de ez egyáltalán nem kellemetlen, sőt ... de én valami durvábbra vágytam, ami egyáltalán nem áll távol Rory zenéjétől.
Így hát, az én kedvenc beverwijki kocsmám, a The Rose helyett Naardenből átvonatoztunk a közeli Amersfoortba. A vasútállomástól bő egy órát gyalogoltunk, jellegtelen irodaházak, széles főutak, jellegzetes holland csatorna, yachtkikötő, legelő, és a kertvárosi barátságos házak mellett, mikor végre megpillantottuk, Burney barátom kedvenc helyét.
A hooglandi de Noot -t nem véletlenül választhatták Hollandia 10 legjobb kocsmája közé. Henk Hak 160 négyzetméternyi büszkeségébe sokszor saját maguk a zenészek kéredzkednek vissza Joe Bonamassától kezdve Bernard Allisonig. Burneytől hallottam: Eric Sardinas is saját maga kérte, hogy visszatérhessen, amit a koncert alatt a kitűnő amerikai dobrogitáros meg is erősített a közönség előtt.
Egyszer már jártam itt, akkor csak sörözés céljából, de akár órákat elnézelődhettem volna a gitárt formázó bárpult mellett a közszemlére kitett koncertjegy és plakátgyűjteményen. A külső részt egy üvegajtó választja el a koncertteremtől, amit aztán persze kinyitottak. A belső nem éppen nagy helyiségben egy parányi színpad és természetesen bárpult, nehogy már sokat kelljen sétálni egy - egy sörért.
A buli természetesen hetek óta a "sold out" kategóriába tartozott – örök hála Burneynek, hogy megvette nekünk a jegyeket előre – így hát javasoltam Eszternek, hogy bár utálok koncertek előtt feleslegesen ácsorogni, közelítsük meg a színpadot. Persze csak a második sorba sikerült befúrni magunkat, de jellemzően a hollandok toleranciájára, amikor az előttünk tornyosuló zsiráfméretű arc hátrapillantott, és észlelte, hogy két kertitörpe pislog rá a mélyből - szóval önként előre engedett minket.
Eric Sardinas már kétszer is járt Budapesten. Amikor én láttam a zord Pecsában, éjféltől hajnali 3-ig valami hihetetlen energiával nyomta a színpadon és - a biztonsági emberek legnagyobb megrökönyödésére – a közönség között, mindenféle bőrökbe öltözve és félmeztelenül, szó szerint lángra lobbantva a színpadot és képletesen a kitartó közönséget. A delta blueson nevelkedett, kissé exhibicionista arcot páran akkor "műanyagnak" degradálták, de azt hiszem Eszter találta meg a megfelelő szót: nagyon intenzív.
Pedig csak a de Noot posteréről nézett vissza Eric Sardinas fonott hajú, félmeztelen régi fotója. A színpadra egy őszes szakállas, kalapos fazon szinte félszegen osont be, egy gyönyörű dobrogitárral a kezében, aminek a párja, már ott várakozott a színpadon. A buli úgy kezdődött, mint az új cd első száma ("All I Need"): néhány szelíd pengetés, aztán egy hatalmas, rekedtes úúúúúúúúúhhhh, amitől majdnem a csaposlány nyakába potyogtak a dekorációként a plafonra erősített kisebb - nagyobb dobok, és aztán máris ezerrel dübörgött a Big Motor.
Elmaradt a tüzeskedés, vetkőzés, "csak" zene, két szettben. Mondhatnám szolíd, sőt intim volt a buli, annak ellenére, hogy párszor majdnem megsüketültem, mert Levell Price basszer és Bernie Pershey dobos atom lazán kezelte a hangszerét, de ők sem spóroltak az energiával. Kivételesen nem osztom Eszter véleményét, hogy Sardinas teljesen háttérbe szorította volna őket. Kaptak bőven lehetőséget. Azért többnyire én is csak azt ámultam és bámultam, ahogy kb. 30 centire az orrom hegyétől ujjai ördögi táncot jártak a húrokon. Legjobban a "Can't Be Satisfied", Jimmy Reed "Big Boss"-a, tetszett, na és persze a Devil's Train-ről a kedvencem a "Down To Whiskey". Erre a viszonylag szolíd közönség is kellően beindult – nem nagyon mozgolódtak az emberek, de a számok között meglepően nagy ovációt produkáltak. A két dobró és Eric hangja nekem egyáltalán nem tűnt egysíkúnak, bár kétségtelenül vissza - visszatért egy - egy jellegzetes fogáshoz.
Persze a legnagyobb üdvrivalgás az új cédé utolsó számát az "As The Crow Flies"-t fogadta, melyet Sardinas persze Rorynak ajánlott, a ráadásban pedig egy évvel ezelőtt elhunyt barátjának Jeff Healynek tisztelgett a "Roadhouse Blues" - zal. Tényleg, most hogy belegondolok, az ősz - fekete szakállal pont úgy nézett ki, mint Jim Morrison halála előtt pár hónappal. Remélem ez az új image nem az elmúlást vetíti előre ... mindenesetre szívesen megnézném újra Eric Sardinast és a Big Motort egy nagyobb fesztiválon is. Kár, hogy mostani turnéján elkerülte kis hazánkat.
A koncert után, mint az amerikai előadók legnagyobb többsége, a zord külsejű "kemény csávók" lazán és jókedvűen álltak a közönség rendelkezésére. Talán Eszter is megbocsátja a kis zenei kitérőt, na meg, hogy nem bírom megállni, hogy ne tegyem fel a kedvenc képem: előtérben a jövő generációja, középen három dögös fazon, akik zenésznek sem utolsók, a jobb sarokból Rory néz le ránk, micsoda véletlen ... :)
Millió köszönet Burneynek a jegyekért és a hazafuvarozásért, illúzióromboló lett volna visszakúszni az amersfoorti állomásra, főleg, hogy reggel korán kellett kelnünk, hogy vonattal elérjük a Wizzair Eindhoven – Budapest járatát.
Jómagam május elején buszozok megint dél Hollandiába, a Kwadendamme Blues Fesztiválra. A kisebb kétnapos fesztiválon megint nem maradunk Rory nélkül (Nine Below Zero, Eamonn McCormack) A fesztivál házigazdája a - The Juke Joints - viszont ott lesz egy hétre rá Amersfoortban is, a Highlands Fesztiválon , ahol a blues találkozik a rockkal. Csak néhány név: Buddy Guy, Jethro Tull, Mick Taylor, Eddie "The Chief" Clearwater ...
Válság ide, válság oda, Hollandiában szinte minden hétre annyi érdekes és értékes program jut, hogy csak győzzön belőle válogatni az ember!
Képek:
