Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
Képzett barátaim biztos megint megrónak majd, hogyan tudok határtalanul lelkesedni és parttalanul locsogni, de vajon miért kellene visszafognom magam? Szerencsésnek mondhatom magam, sőt elkényeztetettnek, mivel sok jó buliba csöppenek bele, melyeket nem akarok rangsorolni, de a 2009. áprilisi Fregatt Blues Fesztivál - ról állíthatom: életem egyik legjobb bulija volt.
Joy & Blues. Így definiálta magát a fesztivál szervezője, a T. Rogers . A zenekar neve is telitalálat, de az örömzene is abszolút fedi a tevékenységüket. Eddig ezért az élményért leginkább külföldre kellett utaznom, nagyon örülök, hogy ezúttal csak néhány buszjegyembe került a 3 napos, felejthetetlen élmény.
Az első este a házigazda nyitott egy fergeteges, energikus bulival. Háááát, mondhatom, nem kicsit szégyellem magam, hogy annak ellenére, hogy évek óta, heti rendszerességgel játszanak egykori törzshelyemen, a Fregatt - ban, csak másodszor láttam őket, és tulajdonképpen ezt is a fesztivál egyik résztvevőjének, Sean Carney - nak köszönhetem. Milyen furcsa az élet, mennyi értékes dolog hever parlagon a szemünk előtt, de talán nem véletlenül történnek akkor és úgy a dolgok...
Mondom, hogy szerencsés vagyok: eredetileg a Húsvétot Hollandiában akartam tölteni, mert drága holland barátaim kedvéért, első számú kedvencem Dave McHugh is 3 bulira röppent át Írországból. Kicsit evett a fene, hogy nem lehetek velük, de utólag már inkább a büszkeségre gondolok: egy ilyen színvonalú buli a szülővárosomban!!!!!
A T.Rogers tagjai rutinos fesztiváljárók. Bekoncertezték Európát, a Jersey szigetektől kezdve a BeNeLux államokon át Észtországig. Tudják a csíziót. A magam részéről nagyra értékelem, hogy talán sikerül hagyományt teremteni, és megalkotni egy olyan fesztivál sorozatot, ami akár szellemiségében, akár hangulatában sokkal jobban közelít az európai bulikhoz, mint elnézést, senkit nem akarok megbántani, a bekövült, megcsontosodott magyar fesztekhez, melyeknek gyakran semmi közük a blueshoz.
Mielőtt kihúznám a gyufát, vagy feleslegesen agyalnék, néhány mondat az előzményekről, melyeknek kifejtésében eddig az időhiány meg a lustaság gátolt csak meg ...
A "szerelem" tavaly májusban kezdődött, kedvenc helyemen. Mikor elbuszoztam Zeelandre a Kwadendamme Blues Fesztivál - ra, semmit nem tudtam a The Sean Carney Band - ről, csupán, hogy a hosszú ideig Rod Piazza zenekarában játszó Bill Stuve a basszer benne. Valamit azért sejtettem, mert őt előtte Candye Kane - nel láttam, és nagyon tetszett ahogy arisztokratikus módon kezelte a bundok nélküli hangszert. (Az már Budapesten derült ki, hogy az akkor kissé morcnak tűnő Bill, mennyire jó arc).
De vissza Kwadendamme - hoz: a The Sean Carney Band a második napon lépett fel. Valami lagymatag zenével nyitottak, gondoltam most legalább kicsit összeszedhetem magam én is, mert már az előző nap jócskán eltelített zenével, és a lábaim is kezdtek leharcolódni. Két szám után persze az első sorban figyeltem, ahogy a 3 elegánsan öltözött úriember Gene "King Saxe" Walker szaxofononossal kiegészülve mit művel. A jazzes, szvinges andalgó hangulat szépen átfolyt rock'n'roll-ba végül Sean úgy gitározott, mint valami heavy metal őrült ... az "öregek" meg elnéző mosollyal legyintgettek: "jól van öcsi nyomjad csak" ... azért közelről jól látszódott Bill és Gene Walker arcán az elismerés, amivel őket is lenyűgözte ez a rendkívüli kifinomultsággal, de ha kell lángoló szenvedéllyel játszó ohioi születésű gitáros.
THE SEAN CARNEY BAND KÖSZÖNET: blueguitar72 - nek
A 2 napos buli után úgy gondoltam a The Sean Carney Band nagyszerűen felépített showja tetszett a legjobban, az egyébként tengernyi élményt és kivételes zenei csemegéket kínáló fesztiválon. Egy félévre rá mikor megláttam, hogy Budapestre is eljönnek, 1 hónapig számolgattam a napokat ...
Novemberben az Alcatraz - ba már korán érkeztem, így alkalmam volt megfigyelni, ahogy Bill Stuve egyenként megszemléli a dizájnos berendezés minden részletét, Sean pedig olyan közvetlenséggel, és természetes kíváncsisággal fogadott mindenkit, mint ahogyan Hollandiában képes volt hajnal 3-kor bulizni velünk a haverjaim lakókocsijánál, ahol egy másik fiatal, nagyon szenvedélyes gitáros, Ralph de Jongh nyomta.
A szenvedély és a show az Alcatrazban sem maradt el, akár egyedül játszott, akár társaival. A T.Rogers is nagyon kellemes meglepetés volt számomra, azt meg különösen díjaztam, hogy a TSC Band fellépése alatt a táncolók között találtam az előzenekar tagjait is. Szószaporítás helyett, beszéljen a felvétel:
THE SEAN CARNEY BAND KÖSZÖNET: oporto9160 - nak
Vissza a jelenbe. Ritkán járok mostanában a belvárosban. Saját városomban úgy éreztem magam, mint egy turista, de a Fregatt ajtaján benyitva, már visszatért a régi érzés: Budapest első, 1985-ben alapított angol-ír kocsmájába mindig kellemes élmény volt lemenni, akár délutánonként egyedül ücsörögtem a hűvös pincében, akár a főleg külföldiekkel zsúfolt "hajótest" egyik szárnyából próbáltam átlavírozni a másikba. Nem volt ez másképp most sem, és állíthatom a 7 kiváló zenészből álló T.Rogers produkciója semmivel nem maradt alul az egykori "100 tagú" Palermo Boogie Gang őrületeitől.
Jó húzós buli volt, olykor 3 gitárral, herflivel, szaxofonnal, vokállal és megszámlálhatatlan csörgő-bongóval. Tényleg valódi örömzene. Nem ismertem a számokat, de azonnal magával ragadott a hangulat. A közönség jól viselkedett, jópáran táncra perdültek. Joy & Blues, abszolút. A közönség köreiben ott volt az egész Sean Carney Band és Son Henry is. Figyeltem őket, - (a szememet amúgy sem bírtam volna levenni Sean-ról) - tetszett nekik a dinamikus, bluesos, funkys, rockos muzsika. Kovács Ferci a T.Rogers frontembere utólag mesélte, hogy 3 napra az egész társaság összezárkózott egy hostelba, valszeg ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen forró légkört sikerült kialakítani. A T.Rogers honlapja angol nyelvű, de a blues van oldalon többek között elolvashatjátok, merre jártak eddig, és hogy milyen rangos dalszerző versenyen kerültek a legjobbak közé.
Ugyanitt olvashattok Sean Carneyról, aki szintén begyűjtött már néhány díjat. Az Albert King díj mellé, megnyerte a "legjobban öltözött" művésznek járó elismerést is. Hát nem tudom, a magam részéről néhány fellépő ruháját kifejezetten rondának találom, bár ezek jól mennek néhány jazzes-szvinges számához. Jókora meglepetés volt, a sima farmer szerkóban.
A szombati és vasárnapi napot Sean Carney és Son Henry is, - aki Alaszkából költözött Skóciába, egy kis bemutatóval kezdte. El tudom képzelni milyen élmény lehetett a zenészeknek, de nekem, mint abszolút kibicnek, talán még nagyobb. Sorra elmutogatták milyen fogásokat tanultak Muddy Waterstől, Robert Johnsontól, vagy akár Tom Waitstől. Sean Carney előadásában a "Chocolate Jesus" akusztikus és zenekari változata egyaránt kiverte a biztosítékot nálam. Son Henry meg olyan hangokat csalogatott ki egyszerűnek tűnő lap steel gitárjából, hogy csak lestem, milyen életre kel a kis fadarab egy fém bigyóval hergelve az avatott kezekben. A szervezők szociális érzékenységét dicséri, hogy nem kértek belépőt. A workshopokra kitettek egy literes sörös korsót, aki úgy gondolta támogathatta a nagyszerű zenészek esti sörözését. A workshopokon nem voltunk többen, mint egy fél iskolai osztály, de az esti koncertekre szépen megtelt a hely.
Sean egyedül kezdett, aztán csatlakoztak hozzá zenésztársai is. Bill Stuve most nem jött, helyette Abdell "b.pop" Bouyousfi nagybőgőzött, ááááááá, nagyon jó volt! Kicsit más ízt adott a bulinak, mint a basszusgitár, teltebb, bensőségesebb volt a hangzás. Eric Blume Sean régi barátja és szerzőtársa is örömmel püfölte a dobokat. Hihetetlen energiával, pontossággal, néha meg csak hallgatóztam: honnan jön ez a furcsa surrogó hang? hát persze a seprűk ... Ehhez a kiváló és különleges alaphoz, egy nem kevésbé kiváló és különleges gitáros, akinek legalább tízezer arca van. Ezt most nemcsak arra az elképesztő mimikára értem, amivel Sean kíséri a dalokat. Legalább tízezer féleképpen játszik. Ha egy mondatban kéne jellemeznem: nagyon izgalmas. A gitárjátéka, az előadásmódja, az éneke, sőt a személyisége is. A workshop alatt feltűnt milyen gyönyörűen beszél, semmi amerikai akcentus, így hát kicsit megkapargattam, hogy is értette, amikor az Alcatrazban a buli végén Irishman - nek vallotta magát. Két erősebb ír nemzeti ital elfogyasztása közben aztán elmesélte. Remélem jól értettem: az ősei még a nagy hódítások éveiben keltek útra Spanyolországból. Két - három ezer ember azonban Írországban rekedt, ő meg már Colombusban, az új világban született. Megerősített abban is, hogy egyáltalán nem áll távol tőle az európai gondolkodásmód.
Nem részletezem mik történtek a koncerten, talán elég jól lejön a hangulat a képekről, különben meg tessék eljönni a legközelebbi bulira, ha lesz ilyen! Sean Carney nekem nemcsak ígéret, mint ahogy egyre többen emlegetik a jövő legnagyobb reménységei között. Amikor Sean lehalkította a gitárját, és a valószerűtlenül hosszú és finom ujjak, valóságosan hosszan és finoman jártak a húrokon, vagy amikor a közönség körében térdelve, közeledett asszem mindannyiunk számára a végső extázis, Ferci nevét imába foglaltam, amiért elhozta Budapestre. Magamban pedig azt gondoltam, ha jön a vég, utolsó kívánságom az lesz, hogy Sean Carney gitárjaként szülessek újra.
Son Henry - ről az égvilágon semmit nem tudtam. Mikor az első este megérkeztem, úgy ült a közönség körében, mint egy jéghegy, na de vasárnap estére ... húúúúúúhhhh, ha Sean Carneyra azt mondtam, nagyon izgalmas, Son Henryre, talán így az első benyomásra: dögös, meglepő, ötletes, néha fanyar. Valaki azt mondta a koncert alatt, milyen érdekes ellentét van Son Henry "komoly tanáros" kinézete és az előadásmódja között. A vasárnapi közönség kicsit talán csendesebb volt az előző két napnál, így Son gyakran poros csizmáinak dobogásával is erősítette a hangulatot. A show - val nem maradt el ő sem. Néhány szám erejéig lecserélte a kis lap gitárt egy piros Fenderre, aztán visszavette, és éppen a mi asztalunkra fektetve azzal játszott rajta, ami éppen a keze ügyébe akadt: söröspohár, borosüveg, hamutartó, majd visszatérve a színpadra egyszerűen a Fregatt fagerendáihoz dörgölte. Mi jöhet még ezután?
Mi? Hát egy jó kis jam!. Ferci említette, hogy Sonnak szinte már bizseregtek az újjai, és alig várta, hogy 2 nap nézelődés után végre ő is megmutathassa, hogy mit tud ... Sean a bárpultnál kicsit pilledtnek tűnt az előző esti buli után, a T.Rogers tagjai pedig úgy néztek ki, mint akin áthajtott egy úthenger ... aztán a színpadon megint csoda történt: nagyon régen csináltam már mezitlábaskodásommal bohócot magamból, de úgy rúgtam le a szandálomat, hogy a pincér valahol 2 asztallal odébb találta meg.
A T.Rogers -ről még csak annyit jegyeznék meg, hogy nemcsak önállóan képesek felpörgetni az embereket, remek kísérőzenészek is. Nagyon jól tudnak alkalmazkodni, ha kell bevállalnak bármit, amiről első pillanatban azt sem tudják, hogy tudják-e? Szép példa volt erre a "Wild Thing" ami spontán került Son Henry repertoárjába, mert valaki Hendrixet óhajtott hallani. Közben valahogy mégis megmarad az egyéniségük, sok apró ötlettel, néha nagyon visszafogottan, de olyan játékossággal, amit csak az igazi örömzene tud nyújtani. Elnézést, hogy nem említem meg őket név szerint, de számomra így együtt képeznek egységes egészet.
Nekem nagy öröm volt ez a fesztivál. Annak ellenére, hogy akár egy fillér költés nélkül megúszhattam volna, valamivel több pénzt vertem el, mintha elmentem volna Hollandiába, de ezt egyáltalán nem bántam. Ha jól emlékszem megkóstoltam a Fregatt itallapján szereplő összes írséget, a cd lejátszómba beszorultak fellépők anyagai, és örömmel fogok hablatyolni május elején Kwadendamme - ban, ha valaki rákérdez milyen eseményre emlékeztet a pólóm. Sean várta már a turné francia állomásait és az Aix-en-Provence-i vakációt, de szívesen visszatért volna Hollandiába is. Remélhetőleg ilyen jó emlékei maradtak Budapestről is. Várom a következő fesztivált én is, a T.Rogers ízlése, stílusa garancia arra, bárkit hívnak is el, nekem biztosan öröm lesz a blues, de ha Ferci megint "csak" 2 barátját, Seant és Sont hívja meg egy kis jammelésre, akkor nem mondhatom, hogy "Can't be Satisfied". Ezt a dalt röpke egy hónapon belül 4 különböző előadótól, négy különböző felfogásban hallottam, mondom, hogy szerencsés vagyok ...
Képek:
01 T.ROGERS
