Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
Remek ötlet volt a paksi Gastroblues dvd bemutató buliját Budapestre hozni. Nemcsak a közönség mozdult ki könnyebben a 15. életévét taposó fesztivál összefoglalójára, a rendezvény kiváló hangosítást kapott az A38 állóhajón. Az este méltó volt a különlegesen értékes kiadványhoz is: 7 dvd, 3 cd, 3 könyv, 1 fotóalbum, 2 üveg bor társaságában, gusztusos fadobozba csomagolva. Nagyon igényes!
Nem mondhatom magam ős paksi fesztiváljárónak, mivel csak az utolsó 4 évben voltam jelen, akkor is csak egy - egy napra. Érzelmeim vegyesek voltak, sokszor fogalmaztam meg kritikát magamban. Negatív megjegyzéseim főleg a paksi sportcsarnok hangosítására, és a szervezés hiányosságaira irányultak. A tavalyi dunakömlődi cd bemutató olyan sután sikerült, hogy már - már elvette a kedvemet az egésztől ... aztán, ahogy a mesében, jobbra fordultak a dolgok: idén csak a hőséggel volt bajom, a paksi koncerteken jól éreztem magam. A hangzás nyáron is jó volt, és Nemes Nagy Péter előzetes bejátszásaiból, döbbentem rá: jé, ez nagyon szól, sőt ...
A bemutató igen korán kezdődött, így a Jambalayát, Ian Siegal szólókoncertjét nem láttam, és Paul Camilleri is javában tolta már, amikor megérkeztem a hajóra.
Eddig még nem láttam a libanoni születésű svájci angol trióját. Kellemesen csalódtam. Amit eddig hallottam tőle, nem hozott lázba, de barátaim, akik a kedvéért Ausztriába is elmentek, mondták, hogy koncerten egész más, mint cédén. Igazat kell adnom. Paul Camilleri triója jó kis laza, rock-blues bulit adott. Egyszerű, de ütős hangzás, kissé reszelős ének. Szimpatikus arcok. Török Ádámmal kiegészülve a show sem maradt el. Részemről csak az ismerkedés szintjén maradt a dolog, de a közönség rendkívül jól reagált - hangulatos volt.
Török Ádám "svájci kapcsolata" után egy újabb trió művelt csodát. Cliff Moore előadása már Pakson is nagyon tetszett. Maga a gitáros lenyűgözött természetességével, lazaságával, humorával, barátságos viselkedésével. Az ír születésű, de Angliában élő gitáros mellőz minden sztár allűrt, ha kell 10 embernek nyomja a bluest jókedvűen. (Erről sajnos előző este a Gödörben is meggyőződtem, néhány szám erejéig).
Gary Moore öccse lehet, hogy kvalitásban nem éri el világhírű bátyja színvonalát, de értelmetlen az összehasonlítás. Más és kész, de nagyon jó. A zene mondható eklektikusnak is, mégsem hat csalamádénak, inkább egy "az én kedvenceim" című örömzenefolyamnak. Cliff Moore néhány riff erejéig belecsapott mindenféle lecsóba: Eric Claptontól, a Pink Floydon át a Guns 'n' Roses-ig ...
Nem volt ez más csak rákkenról a javából és a Zep "Rock and Roll" - jára beosont a zenekar vendége, Julian Sas is. Úgy tűnik Pakson jól összebarátkozhattak, mert az első perctől kezdve tökéletes volt az összhang az ír és a holland gitáros között. Semmi versenyszellem, a két Fender különbözően szólt, tökéletesen kiegészítve egymást. Úgy tűnt nem beszélték agyon, hogy mit játszanak együtt, mert többnyire Julian javasolt valamit, aztán hibátlanul, lüktetően, elnyomattak 4-5 (talán Red House, Going Down, One-way Up, Catfish) számot. Pontosan nem emlékszem a setlist-re, mert a zene mellett lekötött a zenészek arckifejezésének tanulmányozása. Hihetetlen izgalmas mimikával kísértek minden hangot. Most az egyszer nagyon sajnáltam, hogy az új fényképezőgépem árát, már sokadszor tapsoltam el ...
A közönség példamutatóan viselkedett, és sikerült néhány ráadást kikövetelni, sőt csatlakozott Ian Siegal is. Szokásához híven kissé (vagy inkább atomra) be volt nyomva, de szokásához híven zseniális volt. A Szimpátia az ördöggel - enyhén parodisztikus változata frenetikus sikert aratott. A három egyéniség tarolt - felhőtlenül játékosak voltak, miközben csodákat műveltek. Hozzá kell tennem, hogy a frontembereken kívül nekem nagyon tetszett a ritmusszekció is. Rich Blake basszeros - aki kinézetre egy "szúnyog és egy róka keveréke" - nem pusztán az alapot biztosítja, önálló látványossággal bír, Tim Price sem bújik teljesen a dobok mögé - állandó a kapcsolat a Cliff Moore Band tagjai között. Olyan a zenekar, mint egy egyenlő szárú háromszög, aminek a sarkai állandóan pulzálnak, aztán rendre visszatér az egyensúly. De mielőtt már megint hülyeségeket beszélnék, abbahagyom a rögtönzött beszámolót, mert eredetileg nem készültem rá, de valahogy hangot akartam adni jóllakott elégedettségemnek.
A végén az igazi jammelést hiányoltam. Éjfél körül - szerintem túl korán - sokan elszédelegtek vagy elpilledtek a jófajta boroktól. A maradéknak Török Ádám, Muck Ferenc és Zsoldos Tamás - a jó öreg RABBocska - László Attilával és Mezőfi Fifivel kiegészülve nyújtott kellemes ringatózást. Én még szívesen maradtam volna, akár reggelig is, továbbá kíváncsian várom a 16. Paksi Gastroblues programját.
Persze legszívesebben januárban repetáznék Tilburgban, ahol Cliff Moore lesz Julian Sas vendége. Sajnos ez kimarad, de rendkívül büszke vagyok, hogy az együttműködés éppen Magyarországon született meg.
Képek:
