Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
A hajnali géppel érkeztem Eindhovenbe, majd vonattal folytattam utam a zeelandi Vlissingenbe. A Westerschelde torkolatánál fekvő városkában első lépéseim kissé bizonytalanra sikeredtek, mondhatnám halálfélelmem volt, mikor átkeltem egy-egy keskeny zsiliphídon. Alul a zubogó víz, csak nehogy éppen most nyissák fel a hidat ...
Persze a félelmek alaptalanok voltak és tévesnek bizonyult az a gondolatom is, hogy a tengert látom magam előtt, holott a "holland Mississippi" partján sétálgattam. Hatalmas hajók, hagyományos szélmalom, kilátó, beljebb "részeg" házak, mintha csak a hullámok tetején ringatóznának több emelet magasságban. Még nem is ittam semmit, mégis imbolygónak éreztem a lépteimet, de a város közepén lévő Het Arsenaal tengeri múzeum ablakaiban harcoló kalózokat egészen biztosan nemcsak vizionáltam.
A Café Michieltje ablakából az Arsenaal Theater elegáns, fehér épülete igen közelinek tűnt. Szerencsére, csak a vitorláskikötőt kellett megkerülni, mert közben a víz ezúttal hó formájában támadt, nem is beszélve a jeges szélről.
Adri és Els – régi, kedves barátaim megnyugtattak, hogy nem kell a pörgősnek ígérkező estét végig ücsörögni – a színházban ezúttal nem volt egyetlen szék sem. Volt viszont egy remek koncertterem, ahová a zord időjárás ellenére sokan eljöttek. Irigylem a hollandok helyszínválasztását: valahogy a megfelelő eseményhez mindig a megfelelő embermennyiség társul.
A koncert egy kis ünnepséggel kezdődött. Persze egy szót sem értettem a holland szövegből, csak annyit érzékeltem, hogy az új cd aláírt, bekeretezett példányát átadták valakinek.
Peter és Kees a két jóbarát, a Kwadendamme Blues Festival szervezői gyakran átruccannak Amerikába egy-egy fesztiválra, vagy hogy lefényképezzenek egy düledező juke jointot, vagy lecsippentsenek egy kis gyapotot, vagy csak megigyanak egy kávét valamelyik blues veterán barátjukkal. Ezúttal a 26 éve gördülő "rock rollin' blues mesterek" teljes létszámban beköltöztek a chicagói Rax Trax stúdióba, hogy Ronnie Baker Brooks bábáskodása mellett rögzítsék legújabb albumukat, mely, ha jól számolom éppen a 13. és pont 13 számot tartalmaz. Valószínűleg nem babonásak a The Juke Joints tagjai, és nem is lacafacáztak sokat, belecsaptak az első számba.
"This Is It" – ez, az! Már többször láttam őket, de mindig mellbevág a hihetetlen energia. "Magic Shoes"- már a második szám alatt elhajíthattam volna az összes cipőmet, csak azért disztingváltam, mert télvíz idején, na és néhány sör után a cipőfűző és a bakancs megfelelő lyukainak párosítása komplikált művelet.
A cédén ugyan kevésbé hallatszik Derk Korpershoek basszusgitár belépője, de a koncerten nekem úgy tűnt, mintha a "Zakatol a vonat" dallamát hallanám egy pillanatra. A vonat Memphisbe gördült be. Peter Kempére olyan hatással volt egy korábbi utazás alkalmával a Sun és a Stax stúdió meglátogatása, hogy élményeit a "Stax Sound" című számban rögzítette. Ritmusgitáron Ronnie Baker Brooks, (a legendás Lonnie Brooks fia) aki a szövegekbe is besegített.
Mindig csodálom Peter Kempét, ugyanis a frontember a bőröket püföli alapesetben, de folyamatosan énekel, és arra is marad ideje, hogy trónjáról szemmel tartsa a terepet, gyakran pedig elkurjantja magát C'mon Sonnyboy! A kiváló herflis ugyan nem tétlenkedik. Veszélyes, ha az ember éppen előtte parkol le a koncerten, könnyedén megeshet, hogy lefújja a fejedről a parókát.
A nagy rohanásban kis pihenés a "Goodbye Baby" Michel Staat – Boogie Mike az egyik zeneszerző. Roland Bakker billentyűs közreműködésével igazán kellemes perceket okoztak. Csak semmi érzelgősség, a szám kicsit Bob Dylan "Like a Rolling Stone" –jára emlékeztet.
Boogie Mike nevéhez híven egy erőteljes gitáros, kemény, de sosem tolakodó, és a szólók sosem torkollanak céltalan tekerésbe. Mindenből pont annyi, ami kellemes a fülnek.
A melankolikusabb hangulat után a "Two Hearts" visszazökkent a táncolás ritmusába, a "Hard Times" pedig egyáltalán nem szomorú dal. Egyet hiányolok belőle – Sonnyboy ezúttal nem használta másik hangszerét a french accordeont, vagyis a tangóharmonikát, mely nagyon jól illeszkedett volna a ritmushoz.
Jómagam nem vagyok igazán a lassú bluesok rajongója, de a "Bad Bad Feeling" –ben Boogie Mike és Roland Bakker kettőse ismét lenyűgözött. A cédén a Hammondot Darrel Cootz kezeli.
"Time Will Tell" – majd az idő megmondja, hogy ez lesz-e a The Juke Joints legjobb cédéje, mindenesetre, nekem jó döntésnek bizonyult, hogy elutaztam a koncertre - "Satisfaction Guaranteed" ahogy Peter Kempe énekli kissé reszketeg hangon – ez már a félidőnél nyilvánvaló volt.
"Strollin' On Lincoln AV". - pihentető akusztikus szám, mintha csak ott sétálnék az esőben a zenekarral.
"Addicted To The Blues" – ehhez kétség nem fér, de ezt a kellemes függőséget, azt hiszem bármikor, bármilyen formában vállalom. De a The Juke Joints nem hagy túl sokáig az élet nagy kérdésein töprengeni. A "Rock My Soul" őrületes tempójára Sonnyboy még rátesz egy lapáttal, egy kis megafonba üvöltözik bele.
Aztán a cédén a hatalmas kontraszt, a koncerten meg amire főleg a férfinépség várt, akik nem átállották azt hangoztatni, hogy a zenekar régi barátját, Ana Popovic –ot gitár nélkül is szívesen vendégül látnák… "Make A Stand" egy nagyszerű groove. Peter Kempe előjött a dobok mögül, megfogott egy törpegitárt (lehet, hogy nem ez a hangszer neve, de nem találtam rá jobb kifejezést) eldünnyögte a szöveget, melyből talán elég sokan magunkra ismerhetünk, ezen közben Ana slidozott, de hogy, hátborzongató volt. Na jó nem bánom, bourbon helyett iszom még egy whiskeyt, hogy folytatni tudjam a beszámolót ... Két fehér ember ült egymással szemben, a magassarkú, szegecses csizma és a tornacipő külön életre kelt, és bár sosem tapasztaltam meg milyen mikor Amerikában az utcán penget két blueslegenda, nem volt hiányérzetem. Bravó!!!!
A színpadról ellopott papír szerint a Make a Stand szövege:
A koncert első részéből nem maradt más hátra, mint a címadó "Going To Chicago" melyben Ana és Boogie Mike vírított nagyot. A cédén középtempóban csattog a vonat, a koncerten ha valaki behúzta volna a vészféket, kilométerekre állt volna meg. Az utasok közül Ronnie Baker Brooks-ot nélkülözni kellett, Eddy Chief Clearwater pedig csak a kanyar után szállt fel a képzeletbeli gőzösre. A szünet telt, ahogy szokott, sör felhörpintése, zsebpénz elverése cédékre, pólóra...
A The Juke Joints tagjai:
THE JUKE JOINTS - ARSENAAL THEATER
KÖSZÖNET: CulturaZeelandica -nak
... és máris a színpadon a Főnök, teljes pompázatos fejdíszében.
Lenyűgöző az elegancia, ahogy az Edward Harrington néven 1935. január 10-én született mester az intro alatt besétál. 76 éves korára az ember már megengedheti magának a méltóságot, főleg, ha cherokee vér is folyik az ereiben, de a közel 2 méter magas Eddy Clearwater elenged egy csibészes mosolyt, felveszi piros gitárját, és bal kézzel belecsap a "Messin' With The Kid"-be. Az indián tolldísz helyére piros majd fehér kalap kerül, mi pedig hipnotizálva vagyunk.
Tavaly már láttam őt Kwadendammeban, akkor is elemi erővel hatott rám az Alligator Recordsnál megjelent West Side Strut egyik legjobb száma a "Hypnotized" majd rögtön utána, a másik kedvencem a "Too Old To Get Married". A cédén a két öreg Lonnie Brooks és Eddy Chief ugratják egymást hosszasan, aztán megegyeznek, hogy csak a nősüléshez túl öregek, a rockandrollhoz nem!
És ez nem kamu – az idős mester nem csak kiválóan gitározik, de fantasztikus showman is: táncol, humorizál és olyan vitalitás árad belőle, hogy az ember elszégyelli magát saját puhánysága miatt. A nagy elődtől, Chuck Berrytől ellesett duck walking (kacsajárás) ezúttal csak jelzésszerű volt, és a sok pörgős szám után meg is pihent egy ládán ülve, de a gitárt egy perce sem tette le. Lassú blues a köbön.
Hozzá kell tegyem, a különböző videókon, (egy kiváló dvd készült a lengyelországi Rawa Blues Fesztiválon) szinte mindig más, remek zenészekkel játszik, de a The Juke Joints zenészeivel valami extra hatást sikerült elérniük. Boogie Mike-t egyenrangú partnerként kezelte, aki nem is vallott szégyent. A "Sweet Little Rock N Roller"-ra Ana Popovic is visszatért, ezután amit a három gitáros művelt, nincs értelme szavakkal leírni. Fantasztikus volt! "Going to Chicago" még egyszer, ezúttal Eddy Chief Clearwaterrel, húúúúh ... Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy ott lehettem ezen a különleges koncerten.
Millió köszönet Adrinak és Elsnek a cédéért, Kees Wielemakernek a koncertjegyért, barátaimnak a sörökért, de főleg a jó hangulatért. Dankje well.
EDDY CHIEF CLEARWATER - RAWA BLUES FESTIVAL
KÖSZÖNET: EddyClearwater -nak
Képek:
01 VLISSINGEN
02 THE JUKE JOINTS & ANA POPOVIC
03 EDDY CHIEF CLEARWATER & THE JUKE JOINTS & ANA POPOVIC
04 BLUES FANS
