Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
Broek op Langedijk – számtalanszor hallottam holland barátaimtól. Mivel semmilyen hajlandóságot nem érzek arra, hogy megtanuljak hollandul, sokáig azt hittem, ez egy kifejezés. Két héttel a 12. Rory Gallagher Tribute Fesztivál után ismét Hollandiában sétálgattam az elbűvölő faluban, ahol a telkek nagy részét víz határolja. Az Alkmaar közeli kis település a nyugalom szigete, vendéglátóim szerint nyáron sokan jönnek ide pihenni. 30-40 hasonszőrű alak viszont teljesen más célból látogatott el a MotorHome-ba, amiről zöldfülűként először azt gondoltam talán egy a Hollandiában is népszerű motoros kocsmák közül.
Nem jártam messze a valóságtól, de minden bizonnyal senki nem tudott volna útbaigazítani a helyiek közül. A MotorHome ugyanis egy teljesen privát ház része. Theo és Anja a lakáshoz ragasztott szerelőcsarnokból kanyarított le egy részt, ahol voltak már 250-en is. A mostani bulit nem verték nagydobra, pár szórólap hirdette csak, hogy a 20 eurós beugró teljes egészében lefogyasztható. Annak ellenére, hogy a hangulat végig családias maradt – Lia a Dutch Rory Gallagher Foundation tagja gondoskodott a kajáról. Időnként körbejárt egy tálca virslivel és sajttal – a hang és fénytechnika, mely Lia férjének Richardnak a feladata volt - vetekedett néhány pesti klub felszerelésével.
Na és a dekoráció! Vendéglátóim előre biztosítottak, ha reggel kinyitom a szemem mindenhonnan Rory Gallagher tekint majd le rám. Átmeneti hálóhelyemet, Theo irodájában rendezték be, ahol az összes Taste és Rory Gallagher bakelit, és számtalan fotó mellett a tárgyalóasztal üveglapja alatt ott lapul néhány ritkaság, többek között Rory első, a Chrysalis lemeztársasággal kötött szerződése. Egy ideig nem akartam belépni a "szentélybe" aztán, mint valami ipari kém fotózgattam.
A MotorHome díszítésén is volt mit nézelődni. Leginkább az ötvenes éveiben járó házaspár fiatalkori arcmásának freskója tetszett. Ezek a hollandok tudnak élni és bulizni. Halvány fogalmam sincs Liának a napi munkájának elvégzése mellett, hogyan maradt ideje és energiája kétfajta levest főzni, Richard hogyan szervezte meg az írek szállítását úgy, hogy közben engem is felszedjen útközben.
Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, miközben örök kotnyelesként már azt figyeltem, ahogy egy magas szőke fiatalember hangolgatja a gitárjait. Engem nem ért akkora meglepetés, mint Harry Muskee-t, a veterán Cuby & The Blizzard énekesét, aki így írt Ralph de Jonghról: "általában nem kísérem figyelemmel az előzenekar produkcióját, de amikor a bárból meghallottam a színpadról kiszűrődő hangokat, úgy gondoltam egy öreg blues ember énekel valahonnan a Mississippi delta tájékáról".
Jómagam 2008-ban már láttam Ralphot a kwadendamme-i blues fesztiválon. Tudtam mire számíthatok, bár még most sem tudom hányadán is állok Ralph de Jongh -gal. A felszín: egy hiperaktívnak, sőt akár kórosan önmutogatónak ható jelenség, aki leginkább Mick Jagger hangján szólal meg. A magánéletben rendkívül kedvesnek és szinte félénknek tűnő Ralph a színpadon az első percben transzba esik, keze, lába, feje szerteszét kalimpál. A youtube-on fellelhető videók szerint vannak szolidabb percei is, de nekem rendre dvd-jének címe ugrik be: Emotion. Ralph egy széken ülve is olyan kitörő érzelmi viharokat produkál, hogy az ember azt várja, mikor válik hamuvá a nagy lángolástól. Alig vannak fokozatok, talán hosszú órákon át fárasztó is lenne őt hallgatni, nézni. Ami nekem is újdonságnak számított: a 6-és 12 húros gitárokon kívül Ralph hangszerei: egy fatábla és egy pár klumpa. Nemcsak egyszerűen a ritmust adta meg a facipőkkel, néha szinte hisztérikusan dobbantott velük. Csak erős idegzetűeknek! Magyarországon valószínűleg kissé erőltetettnek hatna a "Stop Breaking Down" vagy a "Sweet Home Chicago" ilyetén feldolgozása, és a Stones fanok fülének is szokatlan lenne a "Sympathy For Devil" bluesosított változata. Végülis osztom Harry Muskee véleményét, Ralph de Jongh egy eredeti színfolt a holland blues életben.
Még holland barátaim, akik megszokták, hogy egy-egy kisebb buliért is hajlandó vagyok naphosszat buszozni, ők is csodálkoztak: miért jöttem el erre a partira? Pontosan ezért, mert el sem tudtam képzelni, hogy a tűz és a víz találkozásából mi sülhet ki? Ralph de Jongh és Dave McHugh egy színpadon? Két látszólag teljesen különböző embert meghívni, több mint érdekes. Utólag belegondolva talán nincsenek is olyan távol egymástól, és valójában ugyanoda tartanak, csak a kifejezésmód eltérő.
Ralph de Jongh egyszemélyes intenzív showja után a Dave McHugh Band foglalta el a színpadot. Ők már szerda estétől Hollandiában tartózkodtak. A Szent Patrick napi hangulatból jutott szombatra is.
A Dave McHugh Bandet januárban Budapesten is üdvözölhettük. Biztos forrásból tudom, van néhány hazai rajongójuk, én meg már tucatszor láttam őket. Mégis meglepett milyen energikusan kezdtek a "Tore Down"-nal, pedig a buli előtt úgy tűnt, szervezők, zenészek, a végkimerülés határán vannak a többnapos intenzív bulizás után. Egymást követték a Taste számok, egy "Tattood Lady" Liának. Úgy játszottak mintha több ezer szempár figyelné őket. Persze szokás szerint semmi trükk. Talán már említettem Dave soha nem használ semmilyen pedált, kütyüt, effektet, csak egy szál extra kemény pengetőt, slide gyűrűt. A jellegzetes fogások a gitár nyakán és egy - egy váratlan húzás áááááá, századszorra is ámulatra késztet. Dave a szünetben elbohóckodott egy kicsit a dobok mögött, de Alan Devittnek nincs párja. Remek dobos, és egy fantasztikus arc. Peter Butler basszert eddig csak a háttérbe húzódva láttam, most egy kicsit felszabadultabb volt ő is. Nem hiányozhatott a zenekar gyakori vendége Frank van Pardo sem és hajnaltájt befutott Jan van Bodegraven, aki mint Budapesten is meggyőződhettünk róla köztudottan Zep mániás. Éppen egy Zep tribute banda fellépéséről jött, így hát a Rory Gallagher műsor szépen átfolyt Led Zeppelin egyvelegbe. Izgalmas móka folyt a színpadon, Dave, nem kicsit provokálva Jant, orvul belecsapott több Zep számba is, persze Jan másodpercnyi gondolkodás után vágta a megfelelő szöveget. Még nagyobb meglepetésre előkerült egy Hendrix szám is, talán a Hey Joe, vagy a Foxy Lady? Húúúh nem emlékszem, sőt arra sem milyen számba szállt be Ralph de Jongh, de arra igen, mit alakítottak Frankie-vel: első találkozásra egy követ fújtak, vagyis inkább egy herflit, a földön hasalva, miközben Dave szerényen a háttérben gitározott.
Hajlamos vagyok minden jó buli után azt mondani, hogy életem bulija volt, de talán nem is kell mindig mindent összehasonlítani – egy biztos: hajnal háromkor, mikor elbúcsúztak a vendégek, én meg pilledten néztem ki a fejemből, arra gondoltam talán meg sem érdemlem, hogy ilyen jóságokba csöppenjek bele. Reggel, amikor kinyitottam a szemem tényleg Rory nézett le rám mindenhonnan. Azt sajnos átaludtam, hogy Ralph de Jongh reggel 8-ig szórakoztatta Theot, a házigazdát, pedig rá és az írekre még egy koncert várt vasárnap délután ötkor. Valószínűleg ez is jól sikerülhetett, mert amikor este 11 tájékán épp csak Frankfurtot elhagyva a buszon zötykölődtem, megcsörrent a telefonom, és az egész kompánia belekurjantott egy nagy hellót.
Millió köszönet Theonak és Anjának, Richardnak és Liának, Franknek, Ralphnak, és természetesen a Dave McHugh Bandnek.
Ralph de Jonghot a Dutch Blues Foundation mint a legjobb holland szólóénekest delegálta Memphisbe, az International Blues Challange-re. A hírek szerint megállta a helyét.
RALPH DE JONGH - MEMPHIS
Köszönet MFFMUSIC1 -nek
Képek:
