Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
Kora délután, szikrázó napsütésben szálltam le a vonatról Nürnberg főpályaudvarán. Gondoltam egy kicsit megnézem a várost, amit busszal átszeltem párszor, de az állomástól öt percre lévő A & O Hostel olyan kényelmesnek bizonyult, hogy inkább lepihentem. Fürth, Nürnberg elővárosa, metróval vagy vonattal jól megközelíthető.
A Rory Gallagher Weekendnek otthont adó Kofferfabrik nem véletlenül kapta a nevét. Vagyis inkább megtartották a hely eredeti funkciójának elnevezését. Az udvarban, az elegáns kanapé bárral szemben még mindig működik egy kis asztalos üzem. A "bőröndgyári" szubkultúrális manufaktúra koncertterme az emeleten kapott helyet. Első látásra nem tűnt túl nagynak. A backstage feliratú ajtó szélesre tárva várta a Rory hívőket. Volt mit nézelődni a fesztivál egyik szervezőjének, Karl-Heinz Bilsteinnek, közismertebb nevén 20$ Bill -nek a gyűjteményén. Megszámlálhatatlan plakát, koncertjegy, újságcikkek, gitárok egy sarokban. Igazán nemes cselekedet, hogy az egyik legnagyobb Rory fanatikus időről - időre közszemlére teszi féltett kincseit. Vagyis csak egy részét, amennyi befér egy mikrobuszba. Mi lehet még abban a wiesbadeni lakásban? Huuuuh ...
Bár egyedül érkeztem, az első pillanattól kezdve barátok vettek körbe. Németország más részeiből, Írországból, Norvégiából, Olaszországból és Svájcból jöttek el emberek a kis klubba. Az első este kicsit levegősen voltunk, de a hangulat óriási volt. Stefan "Kugie" Kugler, a fesztivál szervezője, főállásban a Remember Rory basszusgitárosa, kis beszéddel nyitott, amiből semmit nem értettem, de láthatólag értékelte, hogy eljöttünk a szülővárosába.
Az első estére két német zenekart hívtak meg. Az eppingeni The Taste of Rory számomra ismeretlen volt. Bár zenei tudásban nem nőttek az átlag fölé, izgalmasan összeállított koncertet adtak. Jürgen Werner jól bánt az akusztikus gitárral és a mandolinnal is. A kezdetektől egy szájharmonikás bluesosította a hangulatot. Később egy ifjú hegedűs Daniel "the fiddle" Förster csatlakozott, aki hol a valóságban, hol csak imitálva a hegedűszólót, színesítette az előadást. Edi Sehovic, a dobos két hatalmas dobverővel ösztökélte a hangszerét. Bár a Taste of Rory néhány éve ebben a felállásban nyomul, nekem egy kicsit darabosnak tűnt a sok látvánnyal megtűzdelt produkció. Ennek ellenére remekül szórakoztam. Egy íz Rory zenéjéből. A legenda tovább él, hálaistennek változatos formában.
Míg a Taste of Rorynál inkább a csapatmunka dominált, a második zenekarban a gitáros kötötte le minden figyelmemet. Volkhard Schuster még Rory halála előtt, 1993-ban alapította The Loop nevű zenekarát. Göttingenből többször eljutottak Írországba, egy félóra erejéig jómagam is láttam őket Ballyshannonban. A frontember inkább hasonlít egy érzékeny lelkűletű költőre, mint egy vad rockerre, annak ellenére, hogy blues-rock zenekarként hirdetik magukat. Az igazság valahol a kettő között lehet. A szenvedély szinte perzselt a különleges custom made Straton előadott gitárszólókból. Nem vagyok gitárszakértő, de ez tényleg szépen szólt a szakavatott kezekben. Mivel tetszett az előadás, megvásároltam a The Loop 2003-ban kiadott Had a Good Time című cédéjét. Ezen saját dalokat játszanak, klasszikus rocknak nevezhető stílusban. "Let’s go to work" kifejezett tisztelgés Rory előtt, de a maradék 12 számban is nyomon követhetjük milyen gitárosok zenéjén nevelkedett a német bluesrocker. Ez nem feltétlenül baj. Egyébként meg hálás vagyok nekik, hogy Fürthben eljátszottak néhány ritkábban feldolgozott klasszikust, mint például a "Jacknife Beat".
Jó döntésnek bizonyult, hogy Nürnbergben kerestem szállást. A Nightliner éjszakai busz péntek-szombat éjjel szolgálja a bulizókat. A sofőr egyénileg értelmezte a szolgáltatást, és extraként lekapcsolta a belső világítást, viszont ezerrel dübörögtetett az utastérbe valami hard techno ritmust. Ez nem az én stílusom, de magamban azt képzeltem Rory egyik legvadabb száma a "Just Hit Town" bömböl bele a buszon még mindig extázisban táncoló fiatalok fejébe.
Szombat délután felsétáltam a nürnbergi várba. A vastag falak között szinte tapintani lehetett a történelmet. A sétáló utcákban viszont akkora tömeg hullámzott, hogy lemenekültem a helyi ír kocsmába, majd vissza a Kofferfabrikba.
A Rory weekend második napjára teljesen megtelt a klub. A The Bearded Babies Oslóból érkezett, viszonozva a németek tavalyi norvégiai látogatását. A névválasztás telitalálat. Asle Kristiansen fel is hívta a Tattoo'd Lady felvezetésében a hallgatóság figyelmét, hogy ha erősen figyelnek, kihallhatják a szövegből, honnan származik a zenekar neve. Ezt persze úgyis mindenki tudta. Azt viszont kevesebben, hogy a "szakállas babák", a meglett férfiakból álló zenekar mennyire újoncnak számít. 2009-ben adták az első koncertjüket, és akkor valóban nem keltettek más benyomást, mint egy szabadidős zenekar. Helyzetük gondolom, azóta sem változott, de Asle, Jan-Erik és Olaf összeszedetten, nyersen, nyomják egyenesen az arcodba. Ahogy nekik tetszik. Nekem is tetszett a fejlődés iránya, és külön értékeltem Asle bőséges slide játékát. Ha jól emlékszem 20$ Billtől néhány szám erejéig a saját Fendere mellé kapott egy másikat, Schwarz márkajelzéssel. Hát az akkorát szólt, mint az állat. Asle szeret más muzsikusokkal játszani, így színpadra hívta olasz "vértestvérét" Claudiót, és az energikus, fiatal ír dobost, Alan O’Keefet.
A szünetben a svájci vendégek nyomták el a Shadow Play-t, ha jól értettem Trudi volt a fiatal énekes lány neve.
Természetesen a legnagyobb üdvrivalgás a helyi Remember Rory -t fogadta. Ezerszer írtam már róluk. Abszolút profizmus. Peter Knott úgy robbant be a kis színpadra, mint egy sztár, Kugie végre a műsorvezetés után kiélhette magát basszusgitárján, Anselm Gayler dobszólója most is kiemelkedő volt. Pár éve Corkban megkérdeztem tőle, hogy izgul-e a fellépés előtt? Áááááá, válaszolta akkor, és lenyomott egy bombasztikus szólót. Ez az emlékkép rémlett fel most is, és ha lehet még izgalmasabb volt a show: nemcsak püfölte a dobokat, úgy tekintett a hangszerre, mint egy legyőzendő állatra. Többször neki veselkedett, felállt, végül persze győzött, de még mindig tisztelettel tekintett a hangszerére.
A házigazdák viszonylag keveset játszottak, mellőzték a mindig különleges akusztikus részt is, majd kezdetét vette a jam. Többször is gazdát cserélt az összes hangszer, a jó öreg Bullfrog Blues alatt.
Már csak egy kis pólóvásárlás maradt hátra 20$ és Sabine standjánál, búcsúzkodás, és irány vissza Nürnbergbe, ezúttal a normál üzemmódban közlekedő éjszakai busszal. Jól éreztem magam. Fürth bekerült a naptáramba a következő évre is.
BULLFROG BLUES INTERNATIONAL JAM FÜRTH 2011
KÖSZÖNET: aslkris1 -nek
Képek:
