Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
A kiadós naardeni séta után felkerekedtünk Burney barátom mindig szolgálatra kész kék autójával, hogy találkozzunk a Julian Sas rajongók kemény magjával. Az amstelveeni P60 klubról megoszlanak a vélemények, de hát "Sas time is the right time" - minden jó, ha a vége jó: avagy az újonan tanult holland kifejezéssel élve "Tsonge Jonge" jó buli volt.
A P60 egy nagy téren található, éppen a 60. szám alatt - innen a név. Cor és Leo barátaim valamiért nem szeretik a bevásárlóközpont részeként kialakított klubot, de a kedvemért eljöttek. Nekem tetszett a hely, bár a koncerttermet első látásra meglehetősen kicsinek találtam. Később beláttam, hogy a hollandok értenek a helyszín és az időpont kiválasztásához: pont annyi ember gyűlt össze, amennyi kényelmesen elfér. A hangosítás, mondanom se kell tökéletes volt.
A "support" bandát egyikünk sem ismerte, de a GRAND SLAM! bemelegítésének a végén mindenki elismerően bólogatott, pedig a hardcore fanok általában nem kedvelik az előzenekarokat.
Nekem úgy tűnt a Grand Slam! egy örömzenekar. Egymást váltogatták a bugik, lassú bluesok és a már-már kemény rockba hajló dalok. Mintha, az eredetileg jazzénekesnő, Simone Roerade hangulatváltozásait tükrözte volna az összeállítás. A csizmába, bőrdzsekibe öltözött lady egyszerre volt kemény és érzelmes ("Treat Me Like a Lady"), időnként úgy visítozott, hogy Ian Gillan is megírigyelhette volna. A "The Road's My Middle Name" - nem hagyott kétséget afelől, hogy a banda bizonyára sikeres a motoros klubokban is.
A másik meghatározó egyéniség - a legendás Livin' Blues egykori gitárosa - Ted Oberg szép csendben pengette a gitárját. Időnként persze jól odatett egy-egy szólóval. Nekem nagyon tetszett a billentyűs is (Rob Gebores), akit simán el tudnék képzelni egy boogie-woogie zenekarban.
Pontosan este 10-kor lépett színpadra JULIAN SAS triója. Mivel valaki elhappolta előlem a setlistet, így kénytelen vagyok macskakaparás-szerű cetlijeimre támaszkodni: a "Helping Hand"-del kezdtek, és sokak kedvencével az "I Believe To My Soul"-lal folytatták, amit Burney barátom telefonon közvetített néhány itthoni rajongónak. Barátaim, akik összetartozásukat Julian Sas pólók viselésével is megerősítik, szokás szerint - sőt mint mindig - Tenny Tahamata orra előtt foglaltak helyet.
Ezen a makacsságon én mélyen kibuktam, de kis hezitálás után, hogy nem sértem-e meg vendéglátóimat, átköltöztem a túloldalra, Julian lábai elé - ki tudja mikor lesz alkalmam legközelebb közelről megfigyelni...
Utoljára pontosan egy évvel ezelőtt Eindhovenben láttam az új felállású bandát. Az akkori koncert varázslatos volt. Most mintha a varázslat hiányzott volna, de egy nagyon jó koncertet láttam. Jó fogadtatásban részesültek a januárban megjelent új lemez - a "Resurrection" (Burnin' Soul, Junkies Blues) számai is. "Is it allright now?" - kérdezte Julian a közönséget. Naná.
Új számok ide vagy oda, én legjobban a meglepetés számot vártam: Rob "Animal" Heijne - a zenekar dobosa, aki előzőleg a Laundromat nevű Rory tribute bandben püfölte a bőröket, előrevetítette, hogy lesz egy szám, amiben nevéhez illően fog dobolni (nem mintha, máskor nem így tenne). Általában utálom a meglepetéseket, mert egy-egy előre kitervelt fondormány nálam éppen az ellenkező hatást éri el, de a Rory emlékének szentelt "Take That What I Want" levett a lábamról, ugyanúgy mint a ráadásrészben elnyomott "Bullfrog Blues" is, mellyel a JS band sokáig zárta a koncerteket.
A jó hangulatú koncert után a JS band tagjai a színpadra térdelve készségesen dedikáltak mindent, engem külön megajándékoztak néhány pengetővel. Hála és köszönet érte, de a legboldogabb a koncert lecsengése után voltam: a koncert ugyan eltartott vagy másfél órát, de én még képtelen voltam leállni a pörgéssel. "Szépen bemutatkoztam" Amstelveenben is: a bárrészben tombolt valami Stones, Hein-nel és Ellis-szel mi pedig a Stones-ra tomboltunk egyet. Szóval a klubot (mint rendesen) velünk söpörték ki, de így legalább elcsíptem Juliant a folyosón egy kis beszélgetésre. Az általában félénk gitáros kiegyensúlyozottnak, és jókedvűnek tűnt. Elmondta, hogy mennyire várja már a július 7-i paksi koncertet. Szavai nem tűntek pusztán udvariaskodásnak. Amikor pedig a vasárnapi akusztikus templomi koncert került szóba, különös fény gyúlt a szemében ...
Találkozzunk a Julian Sas Banddel a Gastroblueson !
Képek: JULIAN SAS BAND & GRAND SLAM!
A Resurrection tudománytalan és szubjektív kritikáját itt olvashatjátok.
