Hírek/News*
Intro*
Bands*
Photos*
Archiv*
Links*
Rory*
Burney
Normális emberek március elején az eget kémlelik, hogy mikor térnek már vissza a gólyák, én meg légitársaságok honlapjait túrom, hogyan lehet a lehető legolcsóbban eljutni a lehető legtöbb Rory Gallagher megemlékezésre. Kétségtelen: utaznom kell! Igaz, néha csak gondolatban, mert az események száma gyarapodik. A Rory Gallagher hívők nagy családjának tagjai szinte már kötelességüknek érzik, hogy megcsinálják a saját bulijukat.
A sort ebben az évben az első norvég Rory tribute est nyitotta február 27 -én Oslóban. Akárhogy osztottam - szoroztam ide sajnos nem jutottam el. A szemtanúk szerint egy kicsi, de nagyon ütős buli volt. Március 2 -án – Rory születésnapján – Dublinban is tartottak megemlékezést, beharangozva a május végi 4 napos ballyshannoni fesztivált. A zsebembem lapult a repjegyem, aztán a sors közbeszólt: az utazás napján mozdulni sem tudtam az influenzától ...
A 11. hollandiai bulit viszont semmiképpen nem szerettem volna kihagyni. Egyrészt, mert a legjobban szervezett és a legjobb hangulatú esemény ebben a műfajban, másrészt, mert hosszas, magányos bolyongások után végre akadt egy nem is akármilyen útitársam ...
Pár hónappal ezelőtt egy kedves emailt kaptam, egy mindössze 17 éves lánytól, aki kerek - perec arra kért, hogy vigyem el magammal. A levélből csak úgy sütött, hogy nem hirtelen fellángolásról van szó, így hát Eszterrel mi is vándormadarakként szálltunk fel a felhőkbe. A Bécs - Amsterdam járatra egy éjjel mindössze 24 euróért sikerült lecsapnom, ami az utazás napján kb. a nyolcszorosát érte. A SkyEurope checkin pultjánál 2 perc alatt végeztünk, a gép 15 perccel korábban landolt, így elégedetten nézegettük a hatalmas Welcome to Amsterdam táblát, majd elvonatoztunk Beverwijkbe.
Jan van Bodegraven The Rose nevű kocsmája csak pár perc séta az állomástól, de én már nem bírtam magammal. Végig nyafogtam az úton Eszternek, felkészítve őt arra, hogy belépve az ajtón az összes szem ránk fog szegeződni. Persze, mikor meghallottam a "Tattoo'd Lady" kiszűrődő dallamát már minden rendben volt. Csupa barát fogadott minket, mintha el sem telt volna egy év az előző látogatásom óta.
A parányi színpadon a Double Dutch Blues Project nyomta, élén a bartender Jannal. Rutinos öreg rókák, de ebben a formában, ezt a programot először játszották így együtt. Volt némi útkeresés a számok között, de izgalmas és rendkívül jó hangulatú debütáló koncertnek lehettünk tanúi. Korrektül játszottak, de legalább ennyit bohóckodtak is. A basszer egy mini Jameson üveget himbált a hangszere nyakán, majd Lou Martint imitálva négykezest légzongorázott Jannal. Bár Jan nem bírta megállni, hogy ne szőjön bele egy kis Led Zeppelint valamelyik számba, azért egy pillanatig sem felejtkezhetett el róla senki, hogy miért vagyunk itt: Rory arcképe a falon, a gitáron, a dobon, és természetesen jó néhányunk pólóján.
Az este vendégei Itáliából érkeztek. Rikirock & The Bonus Track hirdette a plakát. Tavaly láttam őket Ballyshannonban , igaz csak egyszer. Akkor nem tartottam őket többre az átlagnál. Riki Massini most csak dobosát hozhatta magával, aki jókora tapsot kapott egy fergeteges szólóért. Basszere a gyilkos kórral küzd, így le is akarta mondani a fellépést. Ezt Paul mondta el a buli után. Fájó volt a szimpatikus olasz fiatalember hiánya, de az életnek mennie kell tovább. Csak annyit érzékeltem, hogy a helyettesítő Joeke Wouda (ex Laundromat) rendkívül erősen inspirálja Rikit, aki egyformán profin nyomta az erőteljesebb rock-blues számokat, és a befordulósabbakat is. Nem láttam, hogy gitárt cserélt volna, mégis változatosan, szenvedélyesen, finoman játszott. Nem tudom, a többiek, akikkel beszéltem, tudták-e a szomorú előzményeket, de megegyeztünk: különleges estét kaptunk, igazi bónusz a fesztivál előestéjén. Nekem ezúttal az "Overnight Bag" tetszett a legjobban.
A koncert után természetesen egy Rory koncert dvd-t vetítettek a The Rose falára. Jó lett volna még maradni, de Paul és Linda Handgraafra még sok szervezői munka várt másnap, vagyis inkább már aznap. Hazaérve egy gyönyörű Theo Reijnders festmény alatt még belenéztünk néhány dvd-be, Paul érdeklődött, hogy mennek a tavalyi fesztiválon fellépő szombathelyi Grateful Memorial dolgai? Eszter csak ámult: mennyi kedves ember, és Rory szinte az életük része ... hát persze ...
A fesztivál napján Paul átfuvarozott minket Wijk aan Zee - be. A dűnék között megbúvó kicsiny faluról tavaly részletesebben írtam.
Eszterrel begyűjtöttünk néhány kagylót a szeles és hideg tengerparton, aztán letelepedtünk a Café de Zon teraszára. Az időjárás nem volt túl kegyes, jól jöttek a kitelepített hősugárzók. Még volt néhány óránk a kezdésig. Persze türelmetlenek voltunk, de az idő nem telt hasztalanul. Jöttek - mentek az ismerősök. Persze, mint kíváncsi - fáncsi minden alkalmat megragadtam, hogy kérdezősködjek elmúlt és leendő tributokról. A legélvezetesebb Ger Kenneally beszámolója volt. A Cork Rocks For Rory mindenhol jelenlévő szervezőjével tavaly Glasgow - ban ismerkedtem meg. Ő ott volt most Norvégiában is. Jókorára kerekedett a szemem, a szívem meg majdnem kiugrott, amikor azt mondta, hiányolták azt a magyar őrültet, aki mindig villogtat a vakujával ... Óh, igen, válaszoltam, de inkább azt szeretném, ha végre Magyarországon üdvözölhetnék egy sereg Rory rajongót. Ne problémázzak rajta - mondta - menjek be valamelyik helyi kocsmába, és álljak az ötlettel a tulajdonos elé. Na jó, ha majd a lottó ötös a zsebemben lapul, azonnal megteszem ... :)
Maga Paul Handgraaf is mintegy 250 látogatóra számított az idén, figyelembe véve a gazdasági válságot, és a rendkívül gazdag hollandiai programkínálatot. Szerencsére a dolgok másképp alakultak, és az idén is több mint 400 Rory rajongó jött el Hollandia közeli és távoli vidékeiről, valamint a szélrózsa minden irányából.
Közben megérkezett Danny Vlaspoel, akit kifaggattam, hogy mennyi esély van kedvenc holland Rory tribute bandám újraegyesülésére? Nyomatékul kivillantottam a polómon a feliratot. Sajnos a Laundromat újbóli összekovácsolására kevés a remény. Nagyon - nagyon talán, max. helyben egy - egy különleges buli erejééig, utazásról, turnéról, énekes és dobos hiányában szó sem lehet. Kár, pedig Rob Spijker - aki dobolt már velük, és szintén a fesztivál egyik szervezője – szóval ő is a helyszínen tartózkodott ... vele, és nagyon kedves feleségével Magyarországról beszélgettünk. Ha már itt töltik az egész júliust, talán meg kéne ragadni az alkalmat egy jó kis magyar Rory tributra ... ááááá, már megint a bili felé közelít a kezem ...
Szépen megtelt a Café de Zon előtere, a hátsó, valódi koncertteremnek is beillő helyiségben pedig megkezdődtek az előkészületek az esti bulira. Szerencsére senki nem szólt rám, hogy mit serte - pertélek, ahol nem kéne, így lefotózhattam, amint a helyére kerül Rory arcképe, és meggyőződhettem róla, hogy megint a Hollandiában fellelhető legjobb hangtechnikát bérelték ki a Dutch Rory Gallagher Foundation gondos munkatársai. Frankie Pardoval - a legendás szájharmonikással pedig interjú készült. Remélem a 2 kamerával rögzített bulit viszontláthatjuk majd egy dvd -n.
A 16:30-ra hirdetett kezdés után negyedórával máris Barry McCabe és Dan Vlaspoel pengetett az előtérben várakozó akusztikus gitárokon. Az ír és a holland gitáros nem először játszik együtt. Dan Vlaspoel - ról többször írtam már, Barry McCabe újdonság volt számomra. A cédé dedikálásakor említette, hogy 3 éve játszott Budapesten, nekem kimaradt eddig. Csak annyit tudtam róla, hogy egy ír blues-rock gitáros, aki sokszor tér vissza a kelta zenei gyökerekhez. A kb. kétszer 35 perces blokkban Barry új Beyond The Tears cédéjéről játszottak főleg, melyen egy másik prominens ír gitáros-hegedűs – Pat McManus és Rory egykori herflise – Mark Feltham is közreműködik. Egyébként meg néhány világslágert iktattak be a műsorba. Ha jól emlékszem a "Can’t be Satisfied" és a "Joker" tetszett", de néha kicsit lájtosnak találtam, a különben nagyon hangulatos akusztikus bevezetőt. Már türelmetlenül vártam a valódi kezdést, amihez még majdnem 2 óra volt hátra. Így voltak ezzel, közben megérkezett holland barátaim, Burney és Bram, Cor és Leo, akikkel jó néhány Rory tributot buliztunk már át együtt. Barry McCabe egyébként maga is blogol a fellépéseiről, érdemes beleolvasni. A közönség körében ott figyelt Barry Barnes is az egyik legismertebb Rory tribute banda a Sinnerboy énekes-gitárosa. Kérdésemre, hogy fog-e játszani az este folyamán, azt felelte, nem – csak szórakozni jött ...
Az egyetlen Rory szám - I'll Admit You're Gone - Barry McCabe és Dan Vlaspoel előadásában. A felvétel egy előző bulin készült.
Folytatás a 2. részben
A fesztivál cédékkel bőven illusztrált hangos beszámolóját meghallgathatjátok, letölthetitek a FIKSZ RÁDIÓ hangtárából. A műsorban Nemes Nagy Péter vendége lehettem.
File: Tomegkozeledes_20090317_(Rory_Gallagher_emlekfesztivalrol).mp3
Képek:
